Programok

Eseménynaptár

Budapest Főváros VIII. kerület
Józsefvárosi Önkormányzat

1082 Budapest, Baross u. 63-67.

06-1-459-2100

hivatal@jozsefvaros.hu

KERESÉS

Az 1838-as árvíz

175 éve pusztult el a városrész kétharmada

2013. június 26. szerda

Minden idők legmagasabb vízszintjével tetőzött a Duna 2013. június 9-én. Az árhullám rengeteg kárt okozott a folyó mindkét partján, de nem veszélyeztette Józsefvárost. Ám 175 évvel ezelőtt nem így történt.

 

175 évvel ezelőtt nem volt még kiépített rakpart. Ám a Duna magasabbra szökött, mint valaha és agátak nem bírták a hatalmas nyomást. A jeges víztömeg elöntötte az akkor még külvárosnak számító Józsefvárost is. Soha nem érte nagyobb pusztulás a városrészt, mint akkor, hiszen házainak több mint kétharmada vált rommá az árvíz következtében.

 

A „nagy árvíz” előzményei

Budapestet, azaz az akkor még különálló Budát, Pestet és Óbudát nem 175 éve öntötte el először az árvíz. A történeti feljegyzések 1012-től 1838-ig 54 jelentősebb árvízről tesznek említést. A 18. századi nagy dunai áradásokról már részletes leírások szólnak. Ezek közül is a legnagyobb vízállással az 1744. évi (812 cm), az 1775. évi (864 cm) és az 1799. évi áradások tetőztek. Ezek, csakúgy, mint az 1838. évi, jeges áradások voltak, melyeket általában a csapadékos tél utáni hirtelen jött enyhülés idézett elő.

Az árvizek a Duna sekély medrű, szigetekkel és zátonyokkal szabdalt jellege miatt voltak viszonylag gyakoriak. Csak Komárom és Paks között negyven olyan helye volt a Dunának, ahol sziget osztotta meg a medret, és amely jégtorlaszképződést okozhatott. Pest-Buda alatt ez a jelleg még inkább szembetűnő volt, hiszen a mai Lágymányosnál kb. 1 km-nyi szélességben helyezkedett el a Kopaszi és a Nyúlfutási zátony, melyek a Csepel-szigettel együtt rendszeresen gátolták a tavaszi jégelvonulást.

Az 1837-38-as év tele különösen csapadékos volt. A Duna vízszintje Pest-Budánál az esőzéseknek köszönhetően már 1837. december végén magas volt, mely a következő év első napjaiban a több napos havazásnak köszönhetően még tovább nőtt. A korabeli tudósítások szerint Buda vízivárosi részén a lakosok már csak csónakkal közlekedhettek ekkor, és a Dunasor pincéit is elárasztotta a víz. A tél nemcsak nagyon csapadékos volt, hanem legalább annyira hideg is, melynek következtében a Duna a két „testvérváros” között 1838. január 7-re – magas vízállásnál – úgy befagyott, hogy biztonságosan lehetett rajta közlekedni, amit a város lakosai ki is használtak. A katasztrófa ebben a helyzetben – ma úgy mondanánk – kódolva volt, hiszen a tavaszi hóolvadás a Duna vízgyűjtő területeiről olyan nagy víztömeget szállított, amely nem tudott lefolyni a folyó természetes medrében, mert a fővárosnál és attól délebbre fekvő szakaszokon a jégtorlaszok megakadályozták azt.

A budai építészeti igazgatóság mérnökei, köztük a híres vízépítő mérnök, Vásárhelyi Pál 1838. február végén méréseket végeztek, hogy lássák a pontos helyzetet. A felmérések aggasztó állapotokat mutattak, melyek hatására a városi hatóság a pesti partvonalon homokból és trágyából (!) mintegy négylábnyi (120-130 cm) magasságú töltést rakatott és (mentő) csónakokat készített elő. Egyben meghagyta, hogy gátszakadás esetén a városban minden harangot húzzanak meg, valamint ágyúval és dobolással is jelezzék a vészt a lakosságnak.

 

A gátak átszakadnak

A Duna 1838. március 5-én újra kilépett medréből elárasztva Óbudát és a budai oldal alsóbb részeit, így Újlakot, az Országutat, a Vízivárost és a Rácvárost (Tabánt). A vízállás március 12-re olyan mértékben megnőtt, hogy az említett óbudai és budai részeken már a házak emeleti ablakainak magasságát is elérte és elkezdődött a gyengébb épületek összeomlása. A vész nagyságát már előre jelezte Esztergom és Vác tragédiája, hiszen előbbiben 630, utóbbiban 210 (egyes adatok szerint 300) házat vitt el a sohasem látott nagy ár. A Szentendrei-sziget falvainak pusztulása után az áradat megérkezett a fővárosba. Itt azonban még ekkor sem gondolt senki a legrosszabbra:  ugyan a pestiek tömegekben jártak ki a Duna-parti töltésekre megcsodálni a folyón feltorlódó hatalmas jégtáblákat, de tulajdonképpen folytatták mindennapi életüket és várták a város tavaszköszöntő ünnepét, a József-napi vásárt.

Az árvízi helyzet 1838. március 13-án tovább fokozódott és hamarosan katasztrófához vezetett. Az említett napon, este kilenc órakor ugyanis a már teljesen átázott és meggyengült parti szükséggátat a mai Vörösmarty tér magasságában áttörte az ár, és az alacsonyabban fekvő belvárosi utcákat, – ahogy a korabeli leírások írják: Pest „legszebb részét” gyorsan elöntötte. Ekkor zúgni kezdtek a vészharangok és elkezdődött a menekülés, de ez korántsem a városból való kiözönlést, hanem inkább a magasabban fekvő terekre, illetve a felsőbb emeletekre vagy a padlásokra való felmenetelt jelentette. A pesti ideiglenes gát után a váci nagytöltés adta meg magát: a jeges áradat a mai Lehel tér környékén tört be és hamarosan elöntötte Terézvárost. Eközben a Dunába folyó csatornák és a pincék is megteltek vízzel. Ezek később sorra dőltek be és okoztak olyan hatást, mintha földrengés is sújtaná a várost. Sokan ezt is hitték.

 

Józsefváros víz alatt

Március 13-ról 14-re virradó éjjel a víz, miután a Csepel szigetnél álló jégsánc visszanyomta, áttörte a Soroksári gátat és rövid időn belül elöntötte Ferencvárost és Józsefvárost. A lakosságot ez teljesen felkészületlenül érte, hiszen senki sem gondolta, hogy az ár a külvárosokat is érinteni fogja, olyan területeket, amelyeket korábban sohasem. Mivel az árvíz betörése hirtelen érte a józsefvárosiakat, legfőképpen mindenki saját életének megmentésére gondolt és azonnal felmenekült a padlásra, illetve a tetőre. A legtöbb helyen az állatok mentésére már nem jutott idő és figyelem, így rengeteg jószág veszett oda. (Ekkortájt még Pest külvárosi részein sok helyen tartottak lovat, tehenet és más háztáji állatot.) A mentés nagyobb csónakokkal, kisebb ladikokkal viszonylag gyorsan megindult. A nagy árvízről levonulta után néhány héttel könyvet megjelentető Trattner János erről a következőket írta: „Ijedtség és zavarodás mindenütt uralkodott, segítség hívás, és jajgatás mindenfelül hallatszott. Csónakok mindenfelé siettek, de sokkal több segedelem után esdeklő, mint a’ segítő.” A mentésben példát mutató és a leghősiesebben helytálló Wesselényi Miklós báró mellett révészek, halászok, vízimolnárok, valamint főurak, polgárok és katonák vettek részt. A korabeli újságok közülük is kiemelték Prónay Albert bárót, Ráday Gedeon grófot, Szapáry Sándor grófot, Eötvös József és Dániel bárókat, és a híres nyomdatulajdonos, Landerer Lajost. A Józsefvárosban életüket sokan Striss Ferenc józsefvárosi jegyzőnek, Molnár György pesti számvevő tisztnek és Paulay Ferenc ügyvédnek köszönhették, akik saját pénzüket sem sajnálták, hogy megmentsék a bajba jutottakat. (Az árvíz idején érdemeket szerzők közül helytállásukért később huszonegyen kaptak díszpolgárságot.) Az élet és vagyon mentésében nagyon jelentős részt vállalt a Pesten állomásozó katonaság is (elsősorban a hidásztanító osztály naszádjai, dereglyék, csónakok mentették az embereket).

Ebben a tragikus helyzetben azonban nemcsak hősök születtek, hanem voltak, akik azt nyerészkedésre használták: a bajba jutottakat csak busás fizetségért szállították száraz területre. Ilyen árvízi menedékhelyekből több kisebb is volt Pesten. A legjelentősebbek ezek közül a mai Szerviták tere volt, a rajta álló templommal és kolostorral, a Teleki-család kétemeletes palotájával, valamint az evangélikusok temploma a mai Deák téren és a pesti ferences templom és rendház, amelynek terén az árvíz napjaiban (ideiglenesen) vágóhíd is működött. A Józsefvárosból menekülők legnagyobb részét - több ezer embert - a nem sokkal korábban felépült Ludoviceum épületében szállásolták el. E helyek mellett még majd minden belvárosi magánházba és középületbe fogadtak károsultakat, ezek közül említésre méltóak Károlyi György gróf palotája, a Károly kaszárnya (a korábbi Invalidus-ház) és a pesti Megyeháza, melyek még ma is állnak.

A Duna vízszintje március 14-én is tovább emelkedett és megindult a házak összedőlése. Ezen a napon a legtöbb földszintes józsefvárosi háznak már tetejéig ért a víz. Átfázva, étlen-szomjan, halálfélelemmel várta mindenki a segítséget, amelyet viszont ha jött is, erősen hátráltattak a már egyre több helyen magasodó épületromok. Ezek több helyen is gátként akadályozták a mentőcsónakokat abban, hogy eljussanak a megmentésükért hangosan könyörgőkig. (A vízen való közlekedést nehezítették még az árral együtt bezúduló hatalmas jégdarabok is.) Megrázóak a korabeli leírások, amelyek a mentés körülményeiről, egy-egy tragédiáról részletesebben szólnak. Pl. a Rajzolatok c. lap egy megmenekült asszony elbeszélése nyomán leírja, hogy az asszony látta, ahogy egy ház ablakaiban tíz gyerek állt, mint az orgonasípok és segítségért kiáltottak szüleikkel együtt. De az átázott épület egyszer csak rájuk szakadt és eltemette a népes családot („a hangok elnémultak, mintha sohasem lettek volna”). Az újságíró a történet elbeszélése után a következő megjegyzést teszi: „Ez a’ Jó’sefvárosban történt, hol az ítélet igen igen nagy volt!”

 Stáció

A Stáció (a mai Baross) utca az 1838-as árvíz idején

 

Mentőcsónakok Józsefvárosban

Az egykorú leírásokból az is kiderül, hogy már a „nagy árvíz” második napján, március 14-én – amit az egyik lap tudósítása siralomnapnak nevezett – a legtöbb mentést végző tudatosan nem a Belvárosba, hanem a külvárosokba, köztük a Józsefvárosba ment segíteni, ahol nem a vagyon-, hanem az emberélet múlt a gyors érkezésen. Wesselényi, aki élen járt a józsefvárosi lakosok mentésében is, a következőket írta naplójában : „A József- és Stáció-utcákban [ma: Baross utca] harsogott a segélyért kiáltók lármája, ide siettünk; sokat volt szerencsénk megmenteni. Már ekkor [ti. március 14-én] kezdettek a házak omlani és düledezni. Ezeknek ropogása, zuhanása, a vizek között emelkedő porfellegek, a rémítő sikoltás, sírás, ordítás, borzasztó képét mutatta a dúló enyészetnek.” Az „árvízi hajós” sok ember életét megmentette, elbeszélése szerint a Múzeum, a Pacsirta [ma: Ötpacsirta], a Tavasz [ma: József utca, Krúdy utca, Reviczky utca], a Városmajor [ma: Bródy Sándor utca], az Ősz [ma: Szentkirályi], a Vadkecske [ma: Horánszky utca] és a Gyöngytyúk [ma: Gyulai Pál utca] utcákból. Az árvíz tetőzésének napjánál, március 15-én ezt olvashatjuk naplójában: „Az Üllői-útra menve s onnan balra a Serfőző-utcán [ma: József körút Baross utca és Üllői út közötti szakasza] be, a József-várost majdnem egészen letarolva találtam, még sokat találtunk utolsó inség és veszély közt küszködve s többízben vittünk megmentetteket a Ludoviceumhoz.” A mentést nehezítette, hogy a folyó által elragadott kapuk, deszkák, fák és a hatalmas („utca szélességű”) jégtáblák feltorlódása sok helyen megakadályozta, hogy a hajók eljussanak a segélyért kiáltókhoz. Az egyik szemtanú néhány héttel a veszedelem után erre így emlékezett: „A’ József és Ferenczvárosi egyházak’ tája körül ’s az ott fekvő számos sikátorokban még az utszameneteket sem lehetett jól megösmerni! ’s a’ (volt) utszatéreken máskép nem lehete előhaladni, mint faldüledék, gerendák, töredezett bútorok, szétzúzott ajtók, ablakrámák, földön fekvő háztetők ’stb. felett bajosan átmászkálva.”

Az elkeseredettség valamelyest csökkent, amikor István főherceg, a Budán székelő József nádor fia, nyilvánvalóan édesapja utasítására élelmiszerrel megrakodva átkelt a Dunán és megérkezett Pestre. József nádornak azonban nem ez volt az egyetlen gyors segítséget nyújtó lépése. Mivel a mentésre minden hősiességgel együtt is egyfajta fejetlenség volt jellemző, a nádor, aki maga is 36 szobát megnyitott a budai várban az árvíz elől menekülők számára, március 14-én Lónyay János (1796-1859) helytartósági tanácsost, Bihar megye főispáni helytartóját, – a későbbi miniszterelnök Lónyay Menyhért édesapját – árvízi királyi biztossá nevezte ki, azzal a feladattal, hogy szervezze meg a lakosság mentését és elhelyezését, valamint a város élelmiszer-ellátását. Emellett pedig a városi hatóságot rögtönítélő hatalommal ruházta fel, hogy biztosítsa a köz- és vagyonbiztonságot.

Ludoviceum

A legnagyobb menedékhely: a Ludoviceum épülete

 

Az árvíz tetőzése

Az árvíz 1838. március 15-én tetőzött. E nap reggelén a már idézett Trattner János a következőket jegyezte le: „Még most sincs szabadulás! a’ víz még most is olly nagy mint tegnap, sőtt még valamivel nagyobb. De még ez legkissebb volna, de a’ mit külvárosokrúl hallunk legerősebb szívet is megrendíti. Szegényeknek rettenetes éjszakájok volt. Ferencz várossa majd egészen megsemmísítetett, Jó’sef város, és Terézia városnak méljebben fekvő tájéka is nagyobb részint.” A következő nap ezt írta: „Ludoviceumba, mondják, hogy több hat ezer embernél összetódúlva van. Jó’sef városból sokan a’ homok halmokra vették magokat, de mint hogy tegnap olly tetemessen áradott a’ víz, kőbányába futottak.” A vízszint március idusának délutánján és estéjén is tovább nőtt, mígnem tizenegy órakor 29 láb 4 hüvelyk, 9 vonással (929 cm) tetőzött, amely jóval meghaladta az addigi legnagyobb, 1775. évi vízállást. (A dunai vízmérce zéró pontját később egy méterrel lejjebb vitték, így a mai számítás szerint az 1838-as árvízszint 1029 cm magasságig ért, tehát 138 cm-rel haladta meg a mostani jégmentes rekordot.) Ez Józsefvárosban az egykorú leírások szerint azt jelentette, hogy a víz magassága pl. a józsefvárosi plébániatemplomban 5 láb 3 hüvelyk (163 cm) volt, a Rókus-kápolnában ezt a szintet is jócskán meghaladta.

Ez az óriási víznyomás aztán már kimozdította helyéről a Csepel-szigetnél álló jégtorlaszt és így március 16-án már elkezdődhetett az apadás. A változást jelezte, hogy 17-én már gőzhajó is járt Pest és Buda között, a következő napon pedig a Duna visszatért a medrébe. A folyó ezután a főváros alatti településeket öntötte el.

 Rókus-kápolna

A Rókus-kápolna bejárata, bal oldalon az 1838-as árvíztáblával

 

Józsefváros romokban

Az árvízről szóló egykorú tudósításokból és az ár levonulta utáni pontos kárfelmérésből tudjuk, hogy milyen szörnyű károkat okozott a Duna kiöntése. Pesten összesen 2281 ház dőlt össze, ebből a legtöbb épület, szám szerint 891 Józsefvárosban vált romhalmazzá. (Ferencvárosban fele ennyi ház semmisült meg, de ott ez az épületek 83%-át jelentette!) További 115 ház került a „nagyon megsértett” kategóriába és az 1255 józsefvárosi épületből mindössze 249-ről volt elmondható, hogy az árvíz után is erősen állt. Ez azt jelentette, hogy ha csak az összedőlt házakat számoljuk, Józsefváros 71%-a vált rommá. Az ingóságokban keletkezett kár felbecsülhetetlen volt. Ennél azonban még fájdalmasabb volt, hogy sokan az árvíz áldozatává váltak. Leginkább gyerekek, öregek és betegek voltak közöttük. A halottak számát eleinte 153-ra tették, amiből 151 emberélet Pestre jutott. Később ezt 136 főre módosították, végül 122 embert nyilvánítottak hivatalosan az árvíz következtében elhunytnak. Ez azonban csak a vízbe fulladtak és a házak romjai alá temetettekre vonatkozott, azokra nem, akik (akár hetekkel) később haltak bele sérüléseikbe vagy a jeges vízben való meghűlés következtében. Ebből a szempontból beszédes az a statisztikai szám, mely szerint Pesten 1838 márciusában összesen 438-an hunytak el. Természetesen ebben benne van az árvíz előtt elhunytak száma és azokéi is, akik az áradás után, de nem annak következtében haltak meg. Viszont nincsenek benne pl. az áprilisi „árvízi” halottak és azok sem, akik valamilyen oknál fogva nem kerültek bejelentésre. Ezek alapján összességében 200 körülire becsülhetjük az árvíz áldozatainak számát. Bár nem készült a halottakat illetően olyan statisztika, amely városrészek szerinti bontásban mutatta volna az emberéletben okozott kárt, a pusztulás mértékéből arra következtethetünk, hogy az árvíz valószínűleg Józsefvárosban követelte a legtöbb életet. Emellett 30 ezer ember vált egyszerre koldussá, lett mindene oda. A pusztulásról az Ismertető c. lap március 18-i számában a következőket olvashatjuk: „Jósefvárosban a’ víz méginkább kegyetlenkedett, ugy hogy a’ mint mondják, mert még ma is nagy része víz alatt fekszik, ferencz várossal (sic!) együtt egészen elsepertetett., ’s alig áll itt ott néhány ház. Jósefvárosban a’ város’ korháza Rókusnál szinte szörnyen szenvedett és majd az első emeletig vizben állott, ugyhogy a’ betegek összetömve a’ végveszélynek vannak maig kitéve.”

Német utca

A romba dőlt Józsefváros - árvíz utáni kép a Német utca egy részéről

A már többször idézett Trattner János Józsefváros árvíz utáni helyzetét így összegezte: „A’ Jó’sefvárosban a’ Kerepesi út és Statio útsza [ma: Baross utca] közt, igen sok ház sülyedt le, és több nagyobb megsértetett, a’ Zerge útsza [ma: Horánszky utca] (a’ Rákosiék közelében) környékével együtt egészen omladékban feküdt, ’s innen az egész Jó’sefvárosban a’ Baromvásár- [ma: Népszínház utca], Fuvaros [ma: Kis Fuvaros utca, Nagy Fuvaros utca] és Koszorú útszáig, mellyek az árvíz határait tették, és hol szinte több ház rogyott le, nem lehete egyebet látni, omladékdomboknál, és csak ritkaság volt egyes álló ház. A’ Gólya [ma: Bókay János utca] útsza felső, és Óriási [ma: Leonardo da Vinci] útsza alsó során, a’ Rontó [ma: Nagy Templom] útszában a Futó útszának belső részében, a’ Zsák- [ma: Vajdahunyad utca], Türedelem-[ma: Kisfaludy utca], Nap- és Prater útszákban egy egész házat sem lehetett látni, és a’ mellyik állott is, nagyon meg volt rongálva, kivévén néhány ép házat, a’ Statio útsza és Üllői út végén, és némelly más helyeken. Öszvesen ezen külvárosban, mely 1250 házon felyűl számlált, majd 900 dőlt be, százon felyűl (ezek közt a’ Nemzeti Museum és a’ Rókus temploma is) nagyon megsértetett, és 250 sem vala veszedelem nélkűl lakható.” Trattner művében így summázta Józsefváros pusztulását: „Jó’sef városba bizonyosan nem több mint egy negyed része maradt meg, és ezek is többnyire dűllőfélbe vannak (ti. a házak), csak itt ott látni egy egészen ép házat.”

 Árvízkárok térképe

Az 1838. évi árvízi károkat bemutató térkép (feketével az összedőlt házak jelölve)

 

Megkezdődik az újjáépítés

A Budapesten minden idők legnagyobb árvízszintjével tetőző Duna, mint fentebb említettük 1838. március 16-án kezdett el apadni, néhány nap múlva pedig visszatért medrébe. Az árvíz tanulságait a városvezetés és a szakmai körök hamar levonták. A legfontosabb lépés, amire gyorsan sor került, az új építési szabályzat kiadása volt. Józsefvárosban ma is áll néhány olyan ház, amelyet már ennek előírásai alapján építettek.

Természetesen azonnal megkezdődött az árvízkárosultak megsegítése is. Ez kezdetben – már az árvíz napjaiban – főként élelmiszer-segélyek küldését és szétosztását jelentette. Később az ország minden részéből, sőt Európa több országából – elsősorban persze Bécsből és Ausztria más városaiból – érkeztek pénzadományok, melyeket egy köztiszteletben álló férfiakból összeállított bizottság kezelt. A segélyezés tehát 175 éve is szervezetten folyt, melyben különösen nagy hangsúlyt kapott a különböző mesterséget űző károsultak megsegítése.

Az árvíz levonulása után azonnal elkezdődött az újjáépítés. A Budán székelő József nádor ebben döntő – ösztönző és irányító – szerepet játszott. A lakosság csak lassan hitte el, hogy a romos városból még lehet valamikor szép főváros. De a következő évtized egy addig soha nem látott felvirágzást hozott Pest és benne Józsefváros életében. A változást jól mutatja, hogy a „nagy árvíz” után néhány évvel a Pestet is felkereső híres dán meseíró, Andersent már lenyűgözte a pezsgő és gyönyörű palotákkal büszkélkedő magyar főváros.

 

Írta: Debreczeni-Droppán Béla