Rosenstein Tibor már gyerekként szerelmes volt a főzés tudományába. „Állandóan emelgettem otthon a lábosok fedelét, hogy megtudjam, éppen mi készül.” Amikor pályát kellett választani, nagymamája javasolta neki, hogy legyen szakács, mondván, hogy akkor mindig lesz mit ennie. Miután belevágott a szakmába, hamar kitűnt tehetségével.

„Akkor köteleztem el magam végérvényesen a vendéglátás mellett, amikor vidéken dolgoztam. Sokkal közvetlenebbül kaptam visszajelzést a nálam étkezőktől, mint máshol. A legfontosabb ugyanis a vendég igénye, úgy kell rá odafigyelni, mintha otthon lenne.” Mint mondja, ma sem az anyagiak dominálnak a munkájában, hanem a hozzá látogatók elégedettsége. „Hatvan éve ezt csinálom, mégis ugyanazzal a lámpalázzal állok ma is oda a tűzhelyhez, mint az elején.”

Rosenstein urat több szál köti Józsefvároshoz. Nemcsak az étterme és egy ételbárja van itt, de ő maga is éveken keresztül élt erre, sőt, egyetlen gyermeke is a kerületben született. Igyekszik is tenni a környezetéért: „Próbálok segíteni mindenben. Fontos az egyetértés, a szeretet, a békés egymás mellett élés. Minden megoldható, ha az ember odafigyel a másikra.”

Étterme nemrég elnyerte a legikonikusabb magyar étterem díját. Rosenstein úr szerint azért lehet ikonikus a vendéglője, mert ízekben, választékban és alapanyagban is megmaradtak a hagyományoknál. „Csak annyit javítunk a hagyományos ízeken, amennyit a vendég szeretne.” Úgy tartja, hogy családi éttermet vezet, ahol igyekeznek bensőséges, családias vendéglátást folytatni. „Nekem a munka mellett a család a legfontosabb. Amikor megszületett a fiam, olyan munkahelyre mentem át, amely mellett több időt tudtam fordítani a családomra.”

A számtalan magas rangú kitüntetés is bizonyítja, hogy életműve páratlan. Nagy megtiszteltetés számára, hogy átvehette az önkormányzattól a Becsületkeresztet, nagy dolognak tartja, ha a kerület vezetőinek is feltűnik munkája. Hozzáteszi azonban, hogy nem a kitüntetések miatt űzi a hivatását: „Nagyon jó érzés, ha hivatalosan is elismerik az embert, de a legnagyobb elismerés az, ha folyamatosan üres tányérokat hoznak vissza a konyhába.”