„Izgalmas, kinyomozásra váró téma volt az 1956-os forradalom története” – vallott történészi témaválasztásának okairól Dr. Horváth Attila jogtörténész, egyetemi tanár a pályakezdés éveiről. Eszmélő fiatalként csak növelte érdeklődését a létező szocializmus kettőssége, miszerint a történelmi eseményeknek – azon belül pedig különösen ’56-nak – létezett egy iskolában tanított, és egy ettől gyökeresen eltérő, otthon, a családban megismert értelmezése. Neki pedig otthon bőven volt mit hallania a forradalomról. Édesapja orvosként a kecskeméti kórház műtőjében szembesült a hatvan évvel ezelőtti kommunista terror szörnyűségeivel, ahol több sérültet műtött, többek között a tiszakécskei vérengzés sebesültjeit is, akik akkor sérültek meg, mikor a békés tömegbe több géppuskasorozatot adott le két, a Magyar Néphadsereg légierejének kötelékeibe tartozó vadászrepülőgép.

És a forradalmat körüllengő titkok némelyike még mindig feltárásra vár: a mai napig kerülnek elő szemtanúk – gyakran a tengerentúlról – akik érdekes mozaikokkal egészítik ki a forradalom hiányos tablóját – vallja a kutató. Legújabb kutatások szerint a rettegő hatalom már 23-án fel volt készülve az esetleges tűzparancsra, a parlamentbe menekülő pártvezetőket és családjaikat géppuskatűzzel védték volna a tüntetőktől. Ezt csak az akadályozta meg, hogy a Kossuth téren összegyűlt közel kétszázezres tömeg túlságosan nagyszámú volt egy ilyen akcióhoz.

Jogtörténészként Dr. Horváth Attila kitért a koncepciós perekre, megemlítve olyan, kevésbé ismert tényeket is, mint a korábban megszüntetett, de 1956 után újra felállított népbíróságok működését, valamint azt is, hogy a 23.000 elítélt mellett, közel 16.000 embert internáltak az 1953-ban már bezárt, ám a forradalom után újra megnyitott táborokba. Érdekességként hozzátette, hogy az elítéltek száma olyan magas volt, hogy az meghaladta az akkor Magyarországon összesen fogvatartott rabok számát, elképesztő zsúfoltságot okozva ezzel a büntetés-végrehajtási intézetekben.