„Ipari tanulóként Budán dolgoztam akkor” – emlékezik Varga János. „Műszak után a Szilágyi Dezső térnél futottam bele a diáktüntetésbe a Duna partján. Először csak kíváncsiságból, de a Bem téri szavalatok annyira tetszettek, hogy utána már tudatosan maradtam a tömeggel. Gondoltam, nem fog a családom haragudni rám, hiszen otthon is éppen azokat hallottam, mint amiket itt követeltek.

Előbb a Parlamenthez, majd a rádió épületéhez mentünk beolvastatni a követeléseinket, én átmentem a Sztálin-szoborhoz is. Ott kocsira ültünk, hogy segítsünk az embereknek, akiket a rádiónál már lőtt az ÁVO. A Szentkirályi utcába fordulva egy fodrászüzlet előtt egy fiatal lány holttestét láttuk letakarva nemzeti színű zászlóval. Elindultunk fegyvert szerezni a kerületi rendőrkapitányságra, ám nem jártunk sikerrel. A Hársfa utcai kapitányságon még könnygázgránátot is dobtak közénk. Erre egy fiatal beszkártos (a BKV elődje), akinek volt pisztolya, belőtt az ablakon, mire beengedtek bennünket. Innen a fegyverszekrényekből már komoly lőfegyvereket tudtunk elhozni.

Egy kicsit én is értettem a kezelésükhöz, hiszen akkoriban kötelező volt a honvédelmi oktatás az ipari tanulóknak. A zsákmányt a Múzeumkert sarkára vittük, ott már folytak a harcok. Hajnalig jártuk az MHSZ-irodákat, laktanyákat fegyverekért – volt, ahol pisztolyt fogott ránk a politikai tiszt. Ezután hazamentem Pomázra.  25-én, édesanyám tiltakozása ellenére néhány barátommal visszaindultunk Budapestre.  A Kálvin térre mentem, már égett a Nemzeti Múzeum: egy orosz katona lőtt rá egy hosszú sorozatot négycsövű légvédelmi gépágyúval.

Én is a csatlakoztam az Országházhoz induló menethez, amelyet három orosz harckocsi kísért. Szerencsémre hátrébb voltam, mert mikor a térre értünk, lőni kezdtek ránk géppuskákkal az épületek tetejéről. Háromszor ismétlődött meg a sortűz, rengeteg halottat, sebesültet húztunk be az árkádok alá. A rádió azt sugallta, hogy a karhatalom kezd úrrá lenni a helyzeten, de valójában ez a brutális kegyetlenség olaj volt a tűzre, csak még jobban lángra kapott az ellenállás.”

„Október 28-án érkeztem a Corvin közbe, ahol borzalmas látvány fogadott” – veszi át a szót Trencsényi László. „Vidékről hoztunk teherautóval élelmiszert egy barátommal. Fegyveresen érkeztünk, nálam géppisztoly volt két tárral. Én akkor, 23 évesen már leszerelt katona voltam. Kora reggel értünk Pestre, a rádió hírei alapján nyugalomra számítottunk. Ehhez képest a Nagyvárad tér után orosz katonák mésszel leöntött, gúlába rakott holttesteinek látványa fogadott bennünket, a Kiliánhoz érve pedig lőni kezdtek ránk, úgy kanyarodtunk bemenekülve a Vajdahunyad utcába.

Olyan heves harcok folytak, hogy az utcán heverő halottakat sem tudták eltemetni. Két napra csatlakoztam a harcolókhoz. A kihirdetett tűzszünetnek nagyon örültünk, hiszen addig a harcolók statárium alatt álltak, de utólag nézve ez egy egyszerű politikai döntés volt. Az oroszok addigra, a forradalom első szakaszában teljes kudarcot vallottak, érdekükben állt, hogy rendezzék a soraikat. Az élelmiszert leadtuk a Práter utcai raktárba, én akkor hazamentem. November 4-én, a rádióban közvetített segélyhívásra vissza akartam térni, de édesapám lebeszélt. Úgy látta, nincs esélye a forradalomnak a szovjetek ellen, és neki lett igaza” – emlékezik Trencsényi László.

„November 4-én viszont teljesen felkészülve jöttek vissza az oroszok” – folytatja az események sorolását Varga János. „Addigra feltérképezték az ellenállás fészkeit, hozzánk is már befordított ágyúcsővel ért a Vajdahunyad utca sarkára a tank, egy lövéssel rögtön kilőtte az állásunkat a páncéltörő ágyúnkkal együtt. Sejtettük, hogy készül valami, mert ruhástól aludtunk aznap éjjel, de esélyünk sem volt. Én is kórházba kerültem, egy eltéved repeszdarab érte a fejemet, Wittner Mari is megsérült. A kórházból menekülnünk kellett, ruhát is cseréltem, mert az enyém véres és szakadt volt.

Kistermetű srác voltam, csak női kabátot találtak a méretemben. Előbb a Royal Szállóba mentünk át, 8-án pedig telefonhívást kaptunk, hogy menjünk át Budára, mert értelmetlen a további ellenállás. Ott egy összekötő a svábhegyi Vörös Csillag szállóba irányított minket. Egy lokátor védelmét kaptuk feladatul, ami egyedüliként még tartotta a kapcsolatot az ország többi ellenálló csoportjával. Mikor a kiskatonák is megléptek már, mi szavaztunk, hogy elhagyjuk-e az országot, vagy maradjunk itthon. Én megsejthettem valamit, mert a menés mellett voltam, de a többiek a maradásra szavaztak. Persze legtöbbjük családos volt, énutánam csak az anyám sírt volna. 1957-ben a rendőrség kezébe került egy fotó a csoportunkról.

Engem a pomázi szerb párttitkár jelentett fel, felismert, mert az előző évben én szereltem nála villanyt – persze ingyen. Elfogtak, az Aradi utcába vittek és kegyetlenül megvertek. A tárgyaláson négy társamat halálra ítélték, én 13 évet kaptam. Negyedévente egy 32 soros levelet írhattam, amit persze cenzúráztak, és félévenként 10 perc beszélőt engedélyeztek.

Ezt ’59 nyarán nagy kegyesen 30 percre emelték… Egészségügyi okok miatt, 1963 októberében egyéni kegyelemmel szabadultam, mert epilepsziát kaptam Vácon, annyira szétverték a fejemet. Mikor visszamentem a munkahelyemre, a kollégáim a vállukra emelve vittek, úgy örültek nekem” – zárja emlékezéseit Varga János.