Hogyan keveredett bele a forradalmi eseményekbe?

Először a Szabad Nép székházához mentem, ahol nagy tömeg várta, hogy kinyomtassák a 16 pontot. Mindeközben végigfutott a hír, hogy a rádiónál megöltek fiatalokat. Én is odamentem, és tulajdonképpen akkor léptem be a forradalomba. Szemben fölmentem egy emeletes ház tetejére, ahol két fiatal srác volt fegyverrel. Megmutatták, hogyan kell tölteni a „gitárt” – így hívta akkor mindenki az orosz dobtáras géppisztolyt – és én töltögettem nekik.

Hogyan jutottak fegyverhez?

A rádió melletti utcában feltűnően sokat járkált a mentő, egyszer megállították és megnézték: tele volt fegyverrel. Így hordták be az ávósoknak a hátsó kapun. Azok a fegyverek már nem kerültek be az épületbe, szétosztották közöttünk. Másnap reggel, mikor elfoglaltuk a rádiót, láttuk, hogy odabent még több fegyver van. Én mindjárt kiválasztottam magamnak egy 48 mintájú hadipuskát, mert ahhoz értettem. Emlékszem, ott az udvaron hallgattuk meg Nagy Imre beszédét, ott hallottuk a statárium kihirdetését is.

Mire emlékszik a Corvin közi harcok idejéről?

A Corvin közben talán két vagy három napot voltunk, komoly összecsapások folytak ott is. Arra például emlékszem, hogy láttam egy kölyköt a Corvin közből egy tank mögé osonni, matatott valamivel, aztán azt rádobta a tankra, ami kigyulladt. Akkor láttam először Molotov-koktélt. Az egyik legszebb emlékem, hogy ott a Corvin közben, a moziban találkoztam a társammal, Katival, akivel végig együtt harcoltam.

Havrilla Béláné, született Sticker Katalin és Wittner Mária

Az Ön számára hogyan ért véget a harc?

November 4-én reggel megsebesültem, a Vajdahunyad utca 35. előtt. Számomra itt ért véget a küzdelem. Autóval bevittek a Péterfy Sándor utcai kórházba. Megműtöttek, de csak a combomból vették ki a szilánkot. Jóval később műtötték ki a gerincem mellé fúródott másik két aknaszilánkot. 

Hogyan fogták el?

November 9-én, mikor senkit sem találtam a Corvin közben, elhatároztam, hogy disszidálok. El is indultam egy csoporttal, de elkaptak és bevittek minket a rendőrségre. A kihallgatáson azt kérdezték, mit csináltam október 23-ától, én pedig elmeséltem, hogy merre jártam. Legnagyobb megdöbbenésemre elengedtek, mondván, hogy az első rész – amiben én is részt vettem – forradalom volt, és csak a második rész – november 4-e után – vált ellenforradalommá, amikor bejöttek az oroszok. Végül úgy döntöttem, ismét disszidálok. Körülbelül egy hónapig voltam kint, aztán mégis visszajöttem. Úgy gondoltam, nekem semmi problémám nem lehet.

Majd 1957. július 16-án, a második nagy begyűjtésnél engem is bevittek. Éjjel hárman vagy négyen jöttek értem, volt letartóztatási parancs és házkutatás is. Először a Gyűjtőbe vittek, majd két hét után szállítottak át a Tolnaiba (Tolnai Lajos utca 43., szovjet állambiztonsági börtön), ahol a kihallgatások is folytak.

1958. május végén kezdődött a tárgyalás, mivel vádolták?

A Vajdahunyad utca 39-ben lakott egy hölgy a hat hónapos gyermekével. Mint nemzetőrök felajánlottuk, hogy elmegyünk ételt vásárolni neki és a kicsinek, hogy ne kelljen sorban állnia. Elhoztuk a közértből az élelmiszereket, valamint a gyerektápszert a gyógyszertárból, de nem engedtek minket fizetni, így hát nem fizettünk. Ezeket a vádiratban fegyveres rablásként tüntették fel. A vádpontok között volt még államrend elleni összeesküvés, törvényes államrend megdöntésére irányuló szervezkedés, többrendbeli meg nem állapítható gyilkosság és gyilkossági kísérlet, valamint háromszori tiltott határátlépés.

Hogyan tudta meg, hogy halálra ítélik? 

Mikor kiderült, hogy a Tutsek nevű bíró tárgyalja, már tudtuk, hogy halál lesz. Így is történt, négy halálos ítéletet hozott. Én voltam a legfiatalabb közülük, mert a Kati 25 éves volt, Tóth Jóska és Kóté Sörös Jóska pedig 27 évesek. Talán ezért változtatták az én ítéletemet másodfokon életfogytiglanra. Ma sem tudom, miért maradtam életben, nem tettem érte semmit. Sokszor kívántam, hogy bár akasztottak volna fel. Most mégis azt mondom ennyi év után, hogy engem életre ítéltek, ami sokkal súlyosabb kereszt, mintha kivégeztek volna.