Itt, Józsefvárosban, a Színház és Filmművészeti Egyetemen végezte tanulmányait. Milyen más emlék köti még Józsefvároshoz?

Gyerekkoromban laktam a Lujza utcában, az Alföldi utcában és a Bezerédi utcába jártam iskolába. Rengeteg emlék fűz a Kálvária térhez is, gyerekként sokat játszottam itt. Később pedig számtalanszor megfordultam a Rezső téren, Szenes Iván barátomnál. Minden évben készítettünk együtt egy zenés darabot, szoros, jó kapcsolatot ápoltunk. 

Az idei év az 1956-os forradalom emlékéve, Józsefváros az egyik központi helyszíne volt a szabadságharcnak. Ön mire emlékszik az akkori eseményekből?

1956-ban, 22 évesen még a Színművészeti Főiskolára jártam. Tagja voltam a forradalmi bizottságnak. De én is, mint akkor mindenki, közvetlen kapcsolatba is kerültem a harcokkal: a lakásunkat, az Alföldi utca 5-öt egy ágyúlövés is eltalálta.

Beszéljünk egy kicsit a színészi munkáról: úgy tudom, mindig, amikor szerepet tanul, először értelmezi a karaktert. Mi történik akkor, ha nehezen azonosul a szereppel?

Akkor a szövegtanulás is nehezebben megy. Volt egy pár ilyen szerepem, ahol az átlagosnál nehezebben tudtam elsajátítani a szöveget. Ez legtöbbször olyankor fordult elő, amikor a karakternek nem volt kapcsolata az egész darabbal, mert csak egy jelenetben kapott helyet vagy esetleg egy felvonásban. 

Egy nehezebben megtanulható szerep esetében mi a teendő?

Én addig gyakoroltam minden szerepet, amíg el nem hittem, hogy az én vagyok. Ez egy időigényes folyamat, ami kitöltötte és még most is kitölti a napjaimat, heteimet. Végül elhiszem, hogy a szerepet a szerző nekem írta. 

Egyszer azt nyilatkozta egy interjúban, hogy „nekem nem volt nem komoly szerepem”. Mire gondolt, mikor ezt mondta?

Én halálosan komolyan veszek minden szerepet. Ha egy karakter mulattat, nem pedig megríkat, attól azt még nagyon komoly munka megformálni, alakítani. Másrészről nagyon vékony a határ komédia és tragédia közt: gondoljunk csak a Fekete Péterre vagy az Egy bolond százat csinálra.

Sokan nem tudják, hogy rendezőként is tevékenykedik. Ön szerint mitől lesz valaki jó rendező?

A rendezőnek annak a 600 embernek kell megfelelnie, akik a nézőtéren ülnek: sosem felejti el, hogy kinek készül az előadás. A rendezőnek nem önmagát kell kifejeznie, hanem a színészeket kell úgy irányítania, hogy élvezetes játékot nyújtsanak. A rendező egy segítőtárs, aki megteremti a kapcsolatot a művészek és a közönség közt.

Hogy érzi magát a Turay Ida Színházban?

Életemben először itt játszottam, de akkor még Józsefvárosi Színháznak hívták. Ez közvetlenül a háború után történt, egy zenés vígjátékot játszottunk. Erre a kedves emlékre mindig jó érzésekkel gondolok vissza. Most is örömmel dolgozok a társulattal, aranyosak a „gyerekek”.

Ezekkel a gyerekekkel november 19-én mutatták be az Imádok férjhez menni című zenés vígjátékot. 

Ez egy nagyon szeretnivaló történet. A főszereplő házas hölgy halottnak hitt első férje egyszer csak visszatér, így két házastársa lesz. Ami még bonyolítja a történetet, hogy a halottnak hitt férfi nem tud az új házasságról, és a két férj ráadásul legjobb barátok. Tehát adott egy olyan helyzet, amiben a színészek játéka csak élvezetes lehet: ha pedig az ő játékuk élvezetes, akkor a nézőké is az lesz.