Programok

Eseménynaptár

Budapest Főváros VIII. kerület
Józsefvárosi Önkormányzat

1082 Budapest, Baross u. 63-67.

06-1-459-2100

hivatal@jozsefvaros.hu

KERESÉS

„Mindig az a szerep állt hozzám legközelebb, amit éppen énekeltem”

Interjú Marton Éva operaénekessel

2017. május 17. szerda

Kossuth-díjas, a Nemzet Művésze, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje csillaggal és Prima Primissima-díjjal kitüntetett, a Magyar Corvin-lánc és Magyar Szent István Rend birtokosa. Marton Éva számos elismerésben részesült több mint negyven éves pályafutása alatt, márciusban pedig kerületünk díszpolgárának is megválasztották. A világhírű, józsefvárosi születésű operaénekessel kivételes pályájáról, családi szerepekről és visszavonulásáról is beszélgettünk.

Sokan nem tudják, hogy Ön józsefvárosi születésű, és a férjét is a kerületben ismerte meg. Mesélne erről?

Egy józsefvárosi klinikán láttam meg a napvilágot, igaz, akkor a szüleim a IX. kerületben laktak. Férjem szülei pedig Józsefvárosban éltek, amikor ő megszületett a IX. kerületben. A megismerkedésünk szintén érdekes: már évek óta a Horváth Mihály téren laktam a szüleimmel, mikor 1963. július elején elsőéves zeneakadémiai növendékként egy vidéki vendégszereplésen vettem részt. A koncert után vendégül láttak minket birkapörkölttel, ami egy kissé megfeküdte a gyomromat. Hajnalban már olyan rosszul éreztem magamat, hogy el kellett mentem a Rigó utcai éjszakai ügyeletre. Az orvos, egy jóképű fiatalember, miután megvizsgált, még két órát beszélgettünk. Reggel már csengetett az ajtónkon, ellenőrizni jött, hogy rendben vagyok-e, és arra is emlékeztetett, hogy a Kati presszóban okvetlenül találkoznunk kell. Két hét múlva megkérte a kezemet, két év múlva összeházasodtunk, melyet követően évekig a szüleinél laktunk a József körúton.  

Mikor fogalmazódott meg Önben, hogy operaénekesi pályára lépne?

Már az általános iskolában felfedeztek: az énektanárnőm mondta, hogy szép a hangom, érdemes lenne fejlesztenem. Szívesen szerepeltettek is, mert jól éreztem magam a színpadon. Aztán nyolcévesen saját magam iratkoztam be a Mester utcai zeneiskolába, ahol először zongorázni, majd énekelni tanultam. Később jelentkeztem a Zeneakadémiára, ahová második nekifutásra felvettek, 1968-ban pedig kitűnő eredménnyel fejeztem be a tanulmányaimat.

Nagyon fiatalon már főszerepekben mutatkozhatott be. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?

Az Opera főzeneigazgatója és főrendezője, annak ellenére, hogy a tanáraim voltak a főiskolán és ismerték a teljesítményemet, nem vettek fel, minisztériumi ösztöndíjjal kerültem be. Először egy prózai szerepet kaptam, egy hangot sem kellett énekelnem. Utána egy nehéz koloratúrás szerepet osztottak rám, amivel egy tapasztaltabb kolléganőm nem tudott megbirkózni. Én három nap alatt tanultam meg a három felvonásnyi anyagot, és sikerem volt. 1969 januárjától szerződtettek, és már tagja lehettem az Operának. Később énekeltem Toscát, Manon Lescaut, Rodelindát, Grófnét, Tatjánát, Amélia Grimaldit és Freiát. 

Mondhatni, meghaladta a korát, amikor 1972-ben külföldi karrierépítésbe kezdett. 

Ez nemcsak az én döntésem volt. Minden problémámat mindenkor megbeszéltem a férjemmel, hogy közösen döntsünk. Tudatosan készültünk a külföldi karrierépítésre: a férjem már 1968-ban foglakozott azzal a gondolattal, hogy én képes lennék külföldön is nagy karriert befutni, és azzal több dicsőséget szerezhetnék hazánknak. A döntésben két dolog is segített: az egyik, hogy sok szoprán volt az Operában és nem volt kedvem kivárni, hogy igazán rám kerüljön a sor. A másik, hogy a frankfurti opera szakemberei láttak és hallottak a Rajna kincsében, így előénekelhettem Christoph von Dohnanyinak, az ottani zeneigazgatónak, aki azonnal leszerződtetett.

Hogyan kezelte a népszerűséget? Úgy tudom többször is része volt emlékezetes pillanatokban. 

Mindent meg lehet szokni, a népszerűséget is, ha nem terhes. Marseille-ben például a Tosca után a rendőrök segítettek nekünk kijutni, jó néhány autogramért cserébe. Buenos Airesben az előadás után a rajongók gyalog kísértek el az éttermünkbe, ennek fejében a capella elénekeltem nekik a Tosca imáját. A közönség és a rajongók kiszolgálása nem csak a színpadon történik. Igaz, a színpadon kitettem a szívemet is, de előadás után sem néztem az órámat, hogy már rohannom kell máshova. Örömmel csináltam, ez volt az életem.

A hatalmas repertoárból mely szerepek állnak legközelebb Önhöz?

Mindig az a szerep állt hozzám legközelebb, amit aznap este éppen énekeltem. A barokktól kezdve Mozarton, Beethovenen, Verdin, Puccinin, R. Strausson és Wagneren keresztül otthon voltam a Verismo világában is. Schönberg, Korngold, Janacek, Erkel, Kodály zenéje sem állt távol tőlem, Bartókról nem is beszélve. Természetesen voltak húzó szerepeim: Puccini Turandotja, Toscája, Verdi Végzet hatalma és Trubadúr Leonórája, Beethoven Fideliója, R. Strauss Elektrája, Az árnyéknélküli asszony császárnéja és kelmefestőnéje, Wagner Brünnhildéi, Lohengrin Elzája és Ortrudja, a Tannhäuser Erzsébetje, Ponchielli Giocondája, Janacek Jenufájának templomos asszonya és nem utolsó sorban, nagy szerelmem, Bartók Béla Kékszakállújának Juditja. 

Hosszú ideig élt külföldön, miért döntött úgy, hogy hazajön?

1972-ben szerződtem ki Frankfurt am Mainba, de az nem jelentette azt, hogy elszakadtam volna hazámtól. A hetvenes években visszajártam az Operába, a nyolcvanas években is rendszeresen jöttem haza lemezfelvételek miatt. Ez később, a kilencvenes években sem változott. Az ezredforduló után egyre gyakrabban merült fel: hogyan tovább? Hívtak tanítani Japánba, Amerikába és Németországba. Azonban, mikor Batta András professzor felkért, hogy oktassak a Zeneakadémián, nem volt tovább kérdéses, hogy mit fogok tenni. Teljesült a vágyam, igent mondtam, és örömmel jöttem haza, és tértem vissza az alma materembe.

A rengeteg fellépést, elfoglaltságokat, hogyan tudta összeegyeztetni a családdal?

A férjem rengeteget segített, nemcsak a gyereknevelésben, a karrierépítésben is. Zoltán sebészi munkája mellett a titkárom, impresszárióm volt. Nap, mint nap a karrierem építésén dolgozott, menedzserekkel, színházi vezetőkkel tárgyalt, szervezte az életünket, és ha kellett, megvédett a kellemetlen támadásoktól. Iskolai szünetben hozta utánam a gyerekeket, teljesen mindegy, hogy hol voltam, a Fülöp-szigeteken, Manilában vagy éppen New Yorkban. Viszont amikor otthon voltam, akkor csak a családnak, a gyerekeknek éltem. 

Évekkel ezelőtt visszavonult a szereplésektől. Hogyan éli meg az új életszituációt?

Egy szoprán számára az én pályám nagyon is hosszú volt, amit egyszer méltón kellett befejezni. A férjem azt szerette volna, ha a csúcson hagyom abba, és én ezt tudomásul vettem. Időm se volt rá, hogy elgondolkozzak, mit zártam le, mert rögtön új feladatokat kaptam. A mostani életemet legalább annyira élvezem – ha nem jobban – mint azt, amit magam mögött hagytam. Budapest három legszebb és legpatinásabb helyén dolgozom: a Zeneakadémián, mint professzor Emerita, az Operaházban, mint a főigazgató főtanácsadója és a Magyar Művészeti Akadémia tagja és elnökségi tagként a Vigadó épületében. Nem utolsósorban pedig egy házban élünk boldogan a gyermekeink családjával.

Milyen most a budapesti operaélet?

A Magyar Állami Operaház Ókovács Szilveszter főigazgató úr vezetésével mindent megtesz azért, hogy minél színesebb, változatosabb programmal szolgálja a közönséget.  További örömteli eredmény, hogy az Operaház csodálatosan megtervezett kiszolgáló intézménye, az „Eiffel” is rövidesen elkészül, ami óriási segítséget fog nyújtani az opera munkájához. Ha az Operaház felújítása befejeződik, és esetleg megvalósul az Erkel Színház szükséges bővítése is, nem lesz akadálya a magas, nemzetközi színvonalú munkának. Az opera művészeinek, zenészeinek és a kiszolgáló személyzetnek csak élniük kell ezzel a lehetőséggel. Remélem, hogy még sok-sok szép estének lehetek tanúja az Operaházban.

Fotó: Ványi Ákos/Józsefváros újság, martoneva.hu