Édesanyja tanítónő volt és színdarabokat is rendezett, édesapja pedig hegedült. Ezzel a családi háttérrel egyenes út vezetett a Bartók Béla Konzervatóriumba, majd a Színművészetire? 

Édesanyám valóban rendezett előadásokat, de néptánccsoportokat is vezetett, emellett pedig gyönyörűen énekelt. Az édesapám revizor volt, viszont szépen játszott hegedűn. A nővérem szintén hegedűn tanult, én pedig zongorán. Tehát elmondhatom, hogy a zene szeretete az egész családunkra jellemző volt. 14 évesen fel is vettek a konzervatóriumba, ahol olyan kiváló művészekkel végeztem együtt, mint Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Schiff András. De hamar rájöttem, hogy nekem nem sok babér terem, mint zongorista. Jó zongoratanárnő lehettem volna, de akkor már a színészi pályára készültem. 

Eleinte kisebb szerepeket kapott a Madách Színházban, a tv- és rádiójátékokban viszont főszerepeket. Miért vonzotta mégis a színház?

A Madáchban eleinte az alkatomból adódóan kislányos szerepeket kaptam, ezzel egy időben pedig felfedezett a televízió, aztán ’83-ban megkaptam Mindlevery szerepét a Macskákban. Úgy gondolom, hogy minden színészpalántát elsősorban a színpad vonz. A színházban minden este megújulhatunk, találkozhatunk a közönséggel, egyből megkapjuk a visszajelzéseket, míg egy film elkészültére hosszú hónapokat kell várni. Nem beszélve arról, hogy a színészmesterséget a színpadon lehet igazán megtanulni. 

Sokáig játszott egy színházban, sokáig játszott egy-egy szerepet. Hogyan lehet ezt nem megunni, hogyan tudott megújulni?

A legnehezebbek a musicalek voltak, mint például a Macskák, amit nyolcszáz alkalommal táncoltam 12 év alatt. Sok változás nem volt, mert a koreográfia, a ruha, a zene adott volt. Viszont szerettem és közönség is szeretett engem. A Mária evangéliuma esetében sokat fejlődött velem együtt a szerep: a 10 év alatt, míg énekeltem megszületett a második gyermekem, elengedtem a nagyobban óvodába, iskolába, ezek mind hatással voltak a játékomra is. Nálam egy szerepnek nincs vége a premierrel, utána is dolgozok, finomítok a karakteren.

Szenzációként hatott a nyolcvanas évek közepén, hogy jól énekel, mert akkoriban a prózai és az énekes színész fogalma élesen kettévált. Ön ezt a két csoportot felülírta?

Én alapvetően muzsikusnak tartom magam a mai napig, mert a zene a lényem. Ehhez kellet megtanulnom a prózai mesterséget, meg kellett tanulnom színésznőnek lenni. Akkoriban nem volt még hagyománya annak, hogy egy színész énekel is. Ha volt egy zenei blokk, akkor azt énekesek énekelték és a színészek rátátogtak. Talán én voltam az első a Csínom Palkóval, aki saját hangján énekelt. Attól kezdve a zenés műfaj bekúszott szinte minden színházba. 

Kisebbik lányával együtt léptek színpadra a Mellettem az utódom című előadásban a Turay Ida Színházban. Kritikus a lányával? 

Zsófi nagyon határozottan tudja mit akar, nem hagyja senkinek, hogy beleszóljon az életébe, én is ilyen voltam. Aztán a Madách Musical Táncművészeti Iskolában a tanítványom lett, ami szintén nem volt könnyű. Szigorú voltam vele, talán túlságosan is. Most is nehéz neki megmondanom egy-egy fellépés után, ha valami nem volt jó, mert úgy érzi csak a hibákat veszem észre, holott csodálatos színésznő, és csak arra hívom fel a figyelmét, amitől még jobb lehet. 

Milyen a kapcsolata társulat többi tagjával? 

Mi együtt nőttünk bele ebbe a társulatba és együtt jöttünk a Kálvária térre. A legjobban a hosszú, közös busz utakat szeretem, mikor vidékre megyünk fellépni, mert olyankor ismerjük meg igazán egymást. Örülök, hogy ilyen tehetséges gárdával dolgozhatok együtt. A Turay pedig olyan profilú színház, amire mindig vágytam: itt játszhatok operettet, musicalt, prózát, bármilyen karaktert.

Fotó: Huszár Boglárka/Józsefváros újság