Programok

Eseménynaptár

Budapest Főváros VIII. kerület
Józsefvárosi Önkormányzat

1082 Budapest, Baross u. 63-67.

06-1-459-2100

hivatal@jozsefvaros.hu

KERESÉS

A mai napig imádom ezt a sportot

Interjú Guricsné Pásztor Erzsébet világbajnok kézilabdázóval, Józsefváros díszpolgárával

2018. április 11. szerda

Guricsné Pásztor Erzsébet válogatott kézilabdázó, edző 1939-ben született Józsefvárosban, és azóta is itt él. Életének szinte minden fontos állomása a kerülethez köti: általános és középiskolai éveit is kerületünkben töltötte, valamint sportpályafutása is itt kezdődött el. 1956-ban otthonától pár lépésre négy golyó találta el a lábát, ennek ellenére kilenc alkalommal nyert magyar bajnokságot, 1965-ben pedig a dortmundi világbajnokságon aranyérmet szerzett. A róla elnevezett kitüntetést minden évben a legjobb kézilabdakapusnak ítélik oda a Diákolimpián.

Hetvenkilenc éve él Józsefvárosban, mondhatjuk, hogy a legtöbb emléke ideköti?

Igen, természetesen. Itt születtem, édesanyám ebben a lakásban nevelt fel, amelyben most is élek, az Üllői út és a József körút sarkán. A Práter utcai Általános Iskolában kezdtem az iskolás éveimet, majd a Horváth Mihály téren található Fazekas Mihály Gimnáziumban folytattam a tanulmányaimat. Az oktatási intézménnyel szemben volt a Vörös Meteor sportpályája, az itt látott mérkőzések hatására választottam a kézilabdát. Két barátnőmmel a Budapesti Spartacus edzésit kezdtem el látogatni, körülbelül 14-15 évesen. 

Kapus lett, miért ezt a posztot választotta?

Ez nem volt előre megtervezve. A csapat kapusa az egyik edzés előtt megbetegedett, és kellett valaki, aki nem félt a kemény lövésektől. Az edző engem jelölt ki, beálltam. A többiek azt mondták, hogy van tehetségem a védéshez, így maradtam. Nem bántam meg, igaz, minden edzés után kék-zöld foltokkal mentem haza, édesanyám nagyon féltett emiatt. De ma is azt mondom, életem egyik legjobb döntése volt. Imádtam, és a mai napig imádom ezt a sportot. 

 

A történelem azonban majdnem kettétörte karrierjét…

A Horváth Mihály téren 1956. október 23-án arról beszéltek az emberek, hogy nagy baj van a rádiónál, a Bródy Sándor utcában. Éppen kint voltunk testnevelés órán a Vörös Meteor pályán, és milyenek a 16-17 éves fiatalok? Félelmet nem ismerve, kíváncsian rohantunk a rádióhoz, hogy megnézzük, mi zajlik ott. Aztán hallottunk egy lövést, majd még egyet, és egyre többet. Ekkor már elkezdtünk félni, és futni hazafelé. Ezt követően a ház pincéjében töltöttünk hosszú napokat, a házban élők mindegyike oda menekült. 

Úgy tudom, meg is sérült…

A kisgyermekek a pincében sírtak az éhségtől, nagyon sajnáltam őket. Ezért egy idősebb férfival a körút másik oldalán lévő vegyesboltba mentünk át nagyon óvatosan. Ott találkoztam egy régi barátnőmmel, aki a Postásban kézilabdázott. Hirtelen lövéseket hallottunk, és a férfi, akivel a házunk pincéjéből eljöttem, élettelenül feküdt mellettünk a villamos síneken. Nagyon megijedünk, de egy rövid ideig tartó tétovázás után teljes erőnkből elkezdtünk futni a házunk irányába. Újra hallottuk a géppuska hangját a régi orosz laktanya irányából. Ránk lőttek. A barátnőm a fejéhez kapott, az egyik fülét vitte el a lövedék, nekem pedig a bal lábamba fúródott négy golyó. Tudja mi jutott eszembe rögtön? Nem az, hogy most mi lesz velem, hanem az, hogy miként fogok így pályára lépni és védeni?!

Hogyan menekült meg?

A ház pincéjéből rögtön kirohantak hozzánk, és bemenekítettek bennünket az épületbe, ahol egy orvos lepedőkkel csillapította a vérzést. Hívták a mentőket, de ők a lövöldözés miatt nem jöttek ki, csak másnap. A kórházba szállítás után rögtön meg is műtöttek, és pár nap múlva már ki is engedtek, olyan sok volt a sérült. Hazaérve sírva fakadtam: negyedik emeleti lakásunkat szétlőtték. A romokon feküdtünk édesanyámmal, aki megpróbált engem kiszöktetni az országból Németországban élő rokonokhoz. De a határnál elkaptak, Győrben börtönbe kerültem, egy cellában raboskodtam Bilicsi Tivadar színész-énekessel és annak feleségével. A pár napig tartó fogság után végül a nagybátyám visszahozott Budapestre.  

Gondolom ebben az időszakban nem is gondolt a kézilabdára…  

Dehogynem! (nevet) Csak az járt a fejemben, hogy mikor vehetek újra labdát kezembe, de a fájdalom, amit a bal lábamban éreztem, sokszor elviselhetetlen volt. Eltelt közel egy év, mire újra kimentem a Budapesti Spartacus pályájára. Az edzések eleinte szintén csak a fájdalmakról szóltak, összeszorított fogakkal védtem a kaput, de a többiek ösztönöztek, buzdítottak, a közönség pedig csodált, hogy milyen mélyről kapaszkodtam fel.

A kitartás pedig meghozta a gyümölcsét, hiszen jöttek az eredmények. Melyikre a legbüszkébb?

Kilencszeres magyar bajnok vagyok – hét alkalommal a Budapesti Spartacus, két alkalommal pedig a Vasas színeiben szereztem aranyérmet. A legbüszkébb természetesen a világbajnoki első helyezésünkre vagyok: 1965-ben Dortmundban, a döntőben Jugoszláviát győztük le. Itthon hősökként fogadtak bennünket, nagyon jó érzés volt, sírtunk örömünkben. Boldoggá tesz az is, hogy a Diákolimpián a legjobb kézilabdakapusnak járó kitüntetést rólam nevezték el.

Mihez kezdett, amikor befejezte az aktív játékot?

Először a szakedzői vizsgát tettem le, jelentkeztem a Testnevelési Egyetemre. Testnevelő tanárként és edzőként tevékenykedtem, szerettem, a sport közelében akartam maradni. Végül a Spartacus módszertani osztályáról mentem nyugdíjba. 

Hogyan telnek egy világbajnok nyugdíjas évei?

Minden magyar bajnoki és válogatott mérkőzést megtekintek a televízión keresztül. Nagyon drukkolok nekik, 53 éve várok egy újabb magyar világbajnoki aranyra. Remélem, hamarosan ez is eljön.

Szöveg: Szirmai Norbert

Fotó: Baranyai Attila/Józsefváros újság, archív felvételek