Programok

Eseménynaptár

Budapest Főváros VIII. kerület
Józsefvárosi Önkormányzat

1082 Budapest, Baross u. 63-67.

06-1-459-2100

hivatal@jozsefvaros.hu

KERESÉS

Egy évszázadnyi emlék

Beszélgetés Patay Pállal, Józsefváros kitüntetettjével

2018. július 11. szerda

Patay Pál – aki márciusban Józsefvárosi Becsületkereszt kitüntetésben részesült –, több, mint hatvan éve kerületünk lakója, és nem csak otthona, de egykori munkahelye, a Nemzeti Múzeum is városrészünkben található. Az idén 104. életévét betöltő neves régésszel, szakmájának doyenjével hivatásról, családról, hobbiról beszélgettünk – egy páratlanul hosszú és termékeny életút állomásairól.

Hogyan került Józsefvárosba?

Bár Budapesten születtem 1914-ben, Acsán nőttem fel, ahol édesanyáméknak voltak birtokai. Már középiskolába ide kerültem, és az egyetemet – mármint a bölcsész szakot, mert a Magyar Királyi Gazdasági Akadémiára is jártam Debrecenben – itt végeztem. Ez a lakás, ahol most vagyunk Józsefvárosban a feleségem családjáé volt. 1951-ben házasodtunk össze, én akkor Balassagyarmaton dolgoztam. Hat év elteltével áthelyeztek a Nemzeti Múzeumba, aminek nagyon örültem, hiszen ott dolgozott a nejem is. Azóta lakom itt bejelentve, itt nőttek fel a gyermekeink is.

Mindig is régész szeretett volna lenni?

Nekem ez a pálya rendeltetett, a génjeimbe ez volt kódolva. Tizennégy éves voltam, mikor rokonlátogatóba érkeztünk Báj községbe – ma Taktabájnak hívják –, ami egyébként a Patayak ősi fészke. Egyik este egy ember ócska, földdel teli fazékkal állított be, amit árokásás közben találtak. Másnap az atyám bicskájával felszerelkezve én is kilátogattam a helyszínre, ahol újabb cseréptöredékek kerültek elő, egy őskori urnatemető maradványai. Ezekből később néhányat bevittem a Nemzeti Múzeumba, ahová innentől rendszeresen bejártam.

Eredetileg mégsem ezen a pályán indult el.

Valóban, Debrecenbe jelentkeztem először, hiszen a családi gazdaságot tovább kellett vinni. Már első éves agrárhallgató voltam, mikor egy ismerős muzeológus rábeszélt, hogy tanuljak régésznek is, ha ennyire érdekel. Így a következő tanévtől párhuzamosan végeztem a két egyetemet. Közben leszolgáltam a kötelező katonaidőmet is, 1939-ben pedig leszigorlatoztam, és tanársegéd lettem. Az is voltam ’49-ig, közben persze jött a világháború, aminek a végét tartalékos tüzérhadnagyként éltem meg a magyar királyi „Bem József” 1. honvéd lovas-tüzér osztály katonájaként, majd két és fél évi hadifogság következett.

Fő területe az őskori régészet, emellett a magyarországi harangok szakértője. Hogyan talált a témára, vagy inkább a téma talált önre?

Előttem száz évvel Rómer Flóris foglalkozott a harangokkal, ám sajnos ő nem tudta megírni a hazai harangöntés történetét. Jómagam – teljesen véletlenül – 1951-ben megismertem egy 1523-ból származó harangot. Felkerestem a Nemzeti Múzeum főigazgató helyettesét, hogy megtudjam, ki kutatja ezt a területet. Kiderült, hogy senki, de nem is volt ajánlott, mert a harangok templomtornyokban vannak, ne felejtsük, 1951-et írtunk akkor! Gondoltam, akkor majd én fogom. Eleinte csak Nógrádot terveztem feltérképezni, be is jártam az egész. 1958-ban jelent meg a tanulmányom a Művészettörténeti Értesítőben Nógrád megye harangjai címmel. Mivel előző évben Budapestre kerültem, kinyílt előttem az ország: rengeteg helyre kellett hivatalból kiszállnom, és ha csak tehettem, mindenütt felmentem a templomtoronyba megnézni, mit is rejt.

Más témákban is úttörőmunkát végzett.

A Nógrádban található, várnál kisebb, sánccal védett toronyszerű erődítményekről én bizonyítottam be először, hogy nem honfoglalás előtti szláv eredetűek, hanem későbbi, magyar építmények. Erre még a harangoknál is kicsit büszkébb vagyok... Emellett 1962-től kezdődően két kollégámmal én térképeztem fel azt a szarmatáknak tulajdonított óriási kiterjedésű ókori védőműrendszert, amit Csörsz árkaként ismerünk. 62 ezer négyzetkilométert fog közre, jómagam 1200 kilométerét jártam be.

Idén tölti a 104. évét és még aktív. Várható újabb publikációja?

A közeljövőben kerül nyomdába két társszerzővel írott könyvem a Komárom-Esztergom megyei harangokról. Ez azért is érdekes, mert 1958-ban bíztak meg a megye felmérésével, amit el is végeztem, de a gyűjtött anyag itt maradt a fiókomban, várva a saját idejét. Ami most el is érkezett, persze több mint fél évszázad elmúltával szükség volt egy újabb bejárásra, ám én ezt már nem tudtam megtenni, ráadásul 2000-ben megfogadtam néhai feleségemnek az infarktusom után, hogy én már többet toronyba nem mászom. Ezt vállalta Dr. Kormos Gyula, és az általa gyűjtött anyaggal, valamint az ő fotóival kiegészítve, Poór Péter egy tanulmányával együtt idén jelenik meg a munka könyv alakban.

 Fotó: Huszár Boglárka/Józsefváros újság