Napfényes lakása ablakából kinézve a Szent József-plébániatemplom tárul elénk, ahová akkor is eljárt Juci néni, amikor nem volt divat, és gyakran mondogatták neki: „nem kellene olyan sűrűn oda menni”. Később fordult a világ, ekkor már vele tartottak a misére az ismerősei, mert ő volt az, aki tudta, mikor kell letérdelni, felállni, és mit kell imádkozni. Manapság már ő is kísérőre szorul, ha részt szeretne venni a szertartáson, habár 90 éveseket meghazudtoló módon sürög-forog, az orvosa mégis jobbnak látja így.

Wojcikowsky Ferencné 61 éve jött a fővárosba a Nógrád megyei Érsekvadkertről. Fogászati asszisztensképzőt végzett, és a szakmájában dolgozott egy gyermekrendelőben egészen nyugdíjazásáig. Bár jól értett az aprónéphez, és volt türelme is hozzájuk, mégis akadt olyan, akivel meg kellett küzdenie: volt, akit csak egy kiadós, fogorvosi szék körüli kergetés után tudott leültetni.

Habár sok jó lehetőséget nyújtott a város és rengeteg barátságot kötött az itt eltöltött évek alatt, mégis visszavágyik vidékre, ahol véleménye szerint közvetlenebbek az emberek és szabadabb a tér. Amikor hazautazik házról-házra jár, mert mindenhová behívják beszélgetni. Korábban nagyon szeretett járni a Rákóczi-téri piacra, mert gyakran árultak ott a vadkerti, pataki, dejtári (Érsekvadkert környéki falvak – a szerk.) asszonyok, akik hozták a híreket a faluból.

Azt mondja, nála mindig van valaki – erre be is szalad a szomszédból Erzsike egy bokréta kardvirággal (ez Juci néni kedvence), kétszer arcon csókolja a születésnapost, majd hozzáteszi: „Jövök vissza délután és majd dumcsizunk!” Jucus néni magyarázni kezdi, hogy délután születésnapi zsúrt tartanak, összegyűlnek vagy tízen.

A vígkedélyű, idős hölgy – saját bevallása szerint – a mai napig imád főzni és a legnagyobb örömmel látja vendégül a barátait, rokonait, ugyanakkor a plébánost, a szomszédot, sőt van egy hajléktalan ismerőse, akinek legutóbb sztrapacskát készített, mert az azt kívánta meg. „A rétestésztát is saját kezűleg nyújtom!” – emelte ki a néni. Mikor legutóbb sütött, vitte a villamoson egy tálcán, s a szemben ülő utas nem is bírta megállni szó nélkül, milyen jó illata van, de megkóstolná. Juci néni kiemelt szalvétán egy szeletet a csomagból, és az ismeretlen utazónak adta. „A szüleim is olyanok voltak, akik szerették és segítették az embereket. Ezt tőlük örököltem: mindig is sokkal jobban szerettem adni, mint kapni.”

Fotó: Huszár Boglárka/Józsefváros újság

Szöveg: Imre Zsófia