Oltai Katáról egy rövid interjú alatt is kiderül, hogy ezerarcú, de itt és most csak pár arcát tudjuk kiemelni: művészettörténész, dizájner és kurátor. Francia szakot végzett és esztétikát, antropológiát is tanult. Feminista, aktivista. Emellett ruhákat áruló second hand boltot nyitott, hogy abból finanszírozhassa galériáját, a FERi-t a Német utcában, ami közösségi térként is működik.
Ha az ember a kuratórium szót hallja, rögtön a pénzosztás jut az eszébe, pedig esetedben a képzőművészeti életben vállalt szereped egészen másról szól…
A Ludwig Múzeumban dolgoztam kiállítás-szervezőként, és projekteket, gyűjteményeket gondozunk most is. Ma már azonban inkább jellemző a nagy intézményektől való függetlenség, és az lett a lényeg, hogyan gondoljuk ki a mondanivalót, és hol valósítjuk meg. Alapvetően társadalomkritikus művészetfelfogásról van szó, ami egy nagy intézményben nem feltétlenül valósulhat meg, mert nem biztos, hogy egyezel az adott múzeum, galéria koncepciójával. Nem mindegy, hogy „csak” háttérbe vonulva szervezel valamit, vagy fontos az is, hogy miről beszélsz és kikkel dolgozol, hiszen mindennek van gazdasági, társadalmi, kulturális, vagy akár történettudományi aspektusa is.
Országos, sőt nemzetközi szinten kezdtél el foglalkozni a képzőművészettel, s aztán itt, a VIII. kerületben kötöttél ki. A Víg utca 20-ban nyitottad meg 2015-ben a ruhaboltodat, majd a FERi-t, azaz a feminista galériát a Német utcában. Hogyan kerültél ide?
Sem családtörténeti vonalon, sem romantikus lokálpatrióta módon nem kötődöm a kerülethez. Amikor helyet kerestem ahhoz, amit meg akartam valósítani – egy nonprofit galéria, ami a feminista kultúrkritikából indul ki –, rögtön felmerült, hogy ne maradjunk a Nagykörúton belül. Ott vannak a látható, sikeres művészek, ezért mi a körút határán kívül legyünk. Nap utcai barátnőm, Vira Vera mondta, hogy nézzük meg a Rákóczi teret, ami nekem annyiban is fontos, hogy a prostitúció miatt a női elnyomás jelképes színtere. 2015-ben itt még sok üres, lepukkant önkormányzati helyiség volt kiadó.
A Rákóczi tér azért ma már nem a prostitúció terepe…
Nem állítható, hogy eltűnt a prostitúció. A téren, a környéken persze nem látványos már, de ott a Kis Salétrom utca és a többi…
Hogyan lehet idekapcsolni a feminizmust?
Ha a kultúrát tekintjük, még mindig a nagy kánonnal találkozunk. A jeles írók, művészek szinte mind férfiak, a közterek nevei, a szobrok is róluk szólnak. A történelmet ők írják, a politikát ők csinálják, és noha a hatvanas évektől a világban e téren változások történtek, Magyarországon ebből máig keveset látunk. A hatalom, de a művészet természetrajza is a fehér férfiról szól, ő a tehetség, a példakép, a modell, őket olvassuk, hallgatjuk, nézzük. Francia szakosként láthattam, ahogy egy volt gyarmattartó birodalomban, mint amilyen Franciaország, másként kezdtek el gondolkodni a fajról, a bőrszínről, a nemekről is. A kultúrának nagyon érdekes vetülete az, hogy miről és kik beszélnek, illetve, hogy miről nem és kik nem beszélhetnek. A projektjeimben, a galériában tehát olyanoknak adok teret, akiket mások, a kultúra egésze esetenként nem fogad el akár művésznek sem, semmi módon nem ismer el. Ráadásul nálunk szó sincs műkereskedelemről, profitról, nem mozgatunk pénzeket.
Ezért kell a second hand, vagyis a retró ruhabolt?
Ahhoz, hogy több százezres, vagy milliós tételeket tudjak a galéria működéséhez biztosítani, kell egy ilyen kereskedelmi láb. Nem az államtól kérem és várom a pénzt, pályázatoktól függök, hanem a saját lábamon akarok állni.
A bolt finoman fogalmazva rusztikusnak néz ki. Az önkormányzattól nem lenne elvárható, hogy rendbe tett üzleteket adjon ki?
Van bérbeszámítási szerződés, ami érvényes bizonyos munkákra, amikre költeni kell, hogy valahogy kinézzen a helyiség. De a bürokráciával még ma is elképesztő küzdelmet kell folytatni minden egyes papírért, amin nyilván változtatni kellene. Kilenc hónapja húzódik egy műszaki átvétel, és az élő kontraktus ellenére nem tudtam végigvinni azt, amit kellene. Másfél hónapja írtam egy hosszú, képes levelet a műszaki osztálynak, semmi érdemi visszajelzést nem kaptam. Nem panaszkodni akarok, de egy kibontott vízcső miatt vagy nyolcszor voltam bent, mégsem történik semmi. Nem úgy tűnik, hogy ez a régi vagy az új vezetés hibája, egyszerűen sehol sem látni a felelősséget, a szervezeti struktúrát. Bár mintha valami történne, van már felelős, akinek legalább a telefonszámát kiírták már. Nagyfokú tehetetlenségi nyomatékot látok, amit – sajnos – elfogadok én is, mert mit lehetne tenni, ha dolgozni akarok továbbra is? Ezt a teret például fűtéssel vettem ki, aztán kiderült, hogy a kémény nincs is bélelve…
Mostanában viszont gyakran hallhatjuk, hogy a kerület, vagy épp a Csarnok-negyed is megújult, és épp az efféle üzletek alakítják a hangulatot, az imázst…
A bérleti díjak, mivel igen leromlott üzletek ezek, alacsonyak voltak. Korábban egy magánszemélytől béreltem egy kisebb helyiséget, annak pár év alatt megduplázódott a bérlete. De hozzátenném, az ilyen underground vonalhoz mindig hozzátartozik a kényelmetlenség, tehát mindezt nem szomorúan jegyzem meg, hanem mint ami magának a rendszernek a sajátossága. Hangsúlyozom, hogy itt egy üzleti modellről van szó, ami jól működik.
Hogyan kapcsolódik a bolt, illetve maga a divat mindehhez?
Hiszek abban – és ez jól kommunikálható –, ahogyan a testünkre gondolunk, az összefügg a divattal és az ikonográfiával, hogy mit hogyan ábrázolnak, hogy a társadalom miképpen gondolkodik a női vagy a férfi testről, mi kap hangsúlyt. Hogy a testet befejezett, konstans állapotnak tekintjük-e, vagy változónak, fluidnak. Hogy mi változtatható meg, s mit jelent e tekintetben az önrendelkezés. Ez a ruházattal, az öltözködéssel, az önkifejezéssel mindig is szorosan összefüggött, így a képzőművészettel, a vizuális kultúrával, de ezek kritikájával is. És említhetnénk a gender-tanulmányokat is, amit pár éve a hatalom már inkább üldöz.
Milyenek a tapasztalataid az ide betérőkkel? Hisz ma a feminizmus gyanús, hát még ha valaki nyíltabban fel is vállalja.
Nagyon jók. A városnak ez a része sokkal nyitottabb, mint amit máshol tapasztaltam. Itt az agresszió gyorsabban kicsapódik, de a pozitívumok is. Aki harmadszorra lát, már köszön is, negyedjére pedig beszélget velem. Az első napon, amikor kinyitottunk, bejött Éva néni, a szomszéd, aki azóta barátnőm, sőt második anyám lett – gyorsan kialakul a barátság is. A VI. kerületben szerintem elképzelhetetlen, hogy emberek megálljanak és megkérdjék a másiktól, hogy van, mi van vele. Tehát beindult a kommunikáció, és ez a célja a boltnak és a galériának is. Nagy ismeretségi és baráti kör alakult ki, amiben persze nehéz lavírozni, hisz érintetté válsz, amikor látod az eltérő életutakat, életszituációkat, amelyek érzelmileg is próbára tesznek.
Szöveg: Szerbhorváth György