- Patrik, le vagy maradva! Összevissza álltok, ne kapkodjatok! Tedd le a labdát! Ilyen és ezekhez hasonló edzői instrukcióktól zeng a Szentkirályi utcai Pázmány Péter Katolikus Egyetem tornaterme. Az Oltalom Sportegyesület fociedzésén vagyunk. Az utóbbi évek talán legsikeresebb magyar futballklubjáról van szó, amelyik 2018-ban bronzérmet szerzett Mexikóvárosban, a hajléktalanok futball-világbajnokságán.

A csapat nemcsak az eredményessége miatt tűnik ki a hazai futballközegből, hanem azért is, mert hajléktalanoknak és hátrányos helyzetűeknek nyújt edzéslehetőséget, továbbá ingyenes nyelvtanfolyamokat és munkaerőpiaci tréninget is szervez. De ami a legfontosabb: motivációt ad. Láttunk az edzésen értelmi sérülteket, afgán menekültfiút tökéletes magyar nyelvtudással, és jól szituált, tehetősebb családból érkező fiatalokat és idősebbeket is.

„A csapat ötlete 2005-ben jött, amikor olvastunk egy cikket az akkori hajléktalan világbajnokságról. Ez találkozott a VIII. kerületi Dankó utcai hajléktalanszálló lakóinak kérésével, akik szerettek volna focizni” – mondta a kezdetekről Rákos András szociális munkás, az Oltalom Sportegyesület (OSE) elnöke. A Homeless World Cup elfogadta az egyesület nevezését, így rendszeressé váltak az edzések. Az OSE delegálta az első magyar csapatot a Homeless World Cup bajnokságára, amit abban az évben, 2006-ban Dél-Afrikában rendeztek meg. András Magyarországon és Egyiptomban nőtt fel. Először egy árvaházban dolgozott, majd menekült és hajléktalanszállót vezetett Budapesten. Itt indította el egy nyolcfős hajléktalan csapattal az egyesületet, amikor csapatot szervezve nevezett a Cape Townban zajló világbajnokságra. Az afrikai torna egyértelművé tette számára, hogy a futballban sokkal nagyobb ösztönző erő rejlik, mint bármi másban, amivel addig találkozott. Azóta elkötelezett híve a módszernek, amely a sportot használja arra, hogy a társadalom peremére sodródott emberek szociális képességeit fejlessze.

Az egyesület alapító tagja még az Iványi Gábor-féle Oltalom Karitatív Egyesület, illetve a szintén lelkész vezette Wesley János Lelkészképző Főiskola is. Az elmúlt években Európai Uniós projektekből, továbbá a FIFA és az UEFA alapítványainak támogatásaiból működött az egyesület. Habár nagy szükségük lenne pénzre – a külföldi versenyekre utazás, a pályabérlés éppúgy nincs ingyen, mint a tanfolyamaik és tréningjeik szervezése –, hazai forrásokra nem igazán számíthat a klub. Rákos András szerint az MLSZ-től minden évben kapnak ugyan a „jelképesnél kicsit több” pénzt, 1,5 millió forintot, ám ez az edzéseik pályabérleti díját sem fedezi. Hazai pályázatokon bár folyamatosan próbálkoznak ritkán járnak sikerrel, ha mégis, akkor maximum 100-200 ezres összeget nyernek el. Az elhíresült TAO-támogatási keretből nem kaphatnak, hiszen ennek feltétele, hogy az MLSZ által szervezett valamelyik bajnokságban rendszeresen pályára lépjenek, de ez a mind korban, mind pedig nemben vegyes csapat miatt lenne kivitelezhetetlen. Ráadásul feltétel lenne a saját pálya is, ám ez nekik nincsen, hiszen vagy bérelnek, vagy szabadtéren edzenek. Az egyesület a korábbi, fideszes vezetésű önkormányzattal nem volt kapcsolatban, hacsak az nem számít annak, hogy amikor megpróbálták kibérelni a Dankó utcai sportudvart, „lepattintották” őket. Az új józsefvárosi vezetést egyelőre még nem keresték meg, de vannak terveik: rendszeresen tartanának például edzéseket a szerény körülmények között élő helyieknek. Szikszay József, a csapat egyik edzője játékosként került a klubhoz még 2012-ben. Ő vidéki családból érkezett, nem is voltak megélhetési gondjai, de megfogta a társaság. Később edzői képesítést szerzett, ma már főállású trénerként segíti tanítványait. Józsi „bá” szerint alig volt még balhés szituáció, hiszen „itt mindenki egyenlő”. Lemorzsolódás gyakorlatilag nincs, persze a csapat cserélődik, de főképp azért, mert már nem férnek bele az edzések a fiataloknak a munka mellett.

A pályán pörög az edzés, négy csapatra osztotta fel a mester a 22 játékost. A „kispadon” Csabival és Dáviddal beszélgettünk. Mindketten az első edzésükre érkeztek, nem ismernek senkit, ismerősök ajánlották nekik a klubot. Egy IX. kerületi munkásszállón élnek, Csabi „az éjszakában” dolgozik, Dávid pedig jegyellenőr. Azt tőlünk hallják először, hogy nem csak focira, hanem nyelvtanulásra is van lehetőségük: fogadkoznak, hogy oda is mennek. „Profi focista már nem leszek, pedig jó lenne, ha szinte semmi munkával keresném magam halálra” – jellemzi egyikük a hazai futballpiacot. Mindenesetre mindketten ki akarnak törni, és erre a nyelvtanulást tökéletes lehetőségnek érzik.

Bence 16 éves, és négy éve, a bátyjával együtt érkezett a klubhoz. Azóta is mindketten oszlopos tagjai a csapatnak. „Egyszobás lakásban éltünk öten, de összekaptuk magunkat és most egész jól megy a sorunk” – meséli. A fiatal srác iskolába és edzésekre jár, miközben édesanyjának is segít takarítani. Bár a mostani helyzete talán nem indokolná, hogy a hajléktalan-válogatottban szerepeljen, azt mondja: szereti a csapatot, többekkel az edzéseken kívül is találkozik. A mostani eszével – meséli – még örül is annak, hogy nehéz körülmények között nőtt fel, így legalább tudja értékelni, amije most van. Ráadásul senki sem neveti ki amiatt, hogy például nincsen megfelelő cipője, hiszen más is tudja milyen a nélkülözés.

Bogi az egyik lány a csapatban. A nagyobb darab srácok elismerően pacsiznak vele. Hosszú évek óta van ő is a hajléktalan válogatottal, „civilben” óvónőként dolgozik. Azt mondja, jól érzi magát, és még ha hullafáradt, akkor sem hagy ki edzést. A csapat edzésein egyébként szabály, hogy az edzőn kívül egy szociális munkás is jelen van. Mi Turcsik Tímeával találkoztunk, aki azt mondja, az egyik javítóintézeti kutatása során világossá vált, hogy a legtöbben a sportban látják a legjobb reszocializációs lehetőséget, és sokuknak ez az egyetlen stabil dolog, amiben még bízni tudnak. A futball szeretete mellett – hiszen Timi is aktív résztvevője az edzéseknek – ez volt a másik ok, amiért jelentkezett.

„Hiszek abban, hogy a sportszerű viselkedés a pályán kívül is megjelenik a sportolók mindennapjaiban, ezzel segítve a különböző társadalmi csoportok közötti gátlások feloldását” mondja. Timi – miután kifutotta magát – komoly adminisztrációs feladatokba kezd. Ugyanis vezetniük kell a résztvevők pontos számát, sőt, az év kezdete miatt mindenkinek újra kell regisztrálnia a csapatba. A szociális munkás szerint a csapattagok 95 százaléka „durva” körülmények közül jön. Többen a Hős utcában élnek, de Timi szerint voltak olyanok is, akik nevelőotthonból jöttek, vagy az a skizofrén kislány, akit a családja kitagadott. De itt még ő is „kinyílt” és örömmel futballozott. Timi úgy véli, a közös külföldi utazások, a tanfolyamok, vagy éppen az edzések hihetetlen egységbe kovácsolták a társaságot. Őt is megkérdeztük arról, volt-e már olyan balhé, ami miatt el kellett valakit tanácsolni az edzésektől. „Problémák persze akadtak, de hála istennek, mióta velük vagyok, még senkit sem kellett elküldenünk. Mondjuk, nem is tudom mit csinálnánk, hiszen mi az utolsó mentsvár vagyunk. Ha mi is elküldjük őket, akkor már tényleg nincs hova menniük.”

Szöveg: Zoltai Ákos; Fotók: Ványi Ákos