Budapest Főváros VIII. kerület
Józsefvárosi Önkormányzat

1082 Budapest, Baross u. 63-67.

06-1-459-2100

hivatal@jozsefvaros.hu

A SÁRKÁNY KÖNNYE – INTERJÚ ZEKE GYULA ÍRÓVAL, KÁVÉHÁZTÖRTÉNÉSSZEL

„Lábbal és tollal is visszajárok Józsefvárosba”

2020. február 17. hétfő

Zeke Gyula kávéháztörténész, író hol máshol, mint a kerületben, a Rökk Szilárd utcában született, s mikor máskor, ha nem éppen 1956-ban. Az Orczy útra települt Gólyában találkoztunk, mert a közeli Sárkány utcában cseperedett fel.

Érzel valami nosztalgiát a környék iránt? A kávéház-, presszó- és kocsmatörténet miatt egész Budapestet bejártad, beszélhetünk valamiféle helyspecifikusságról? 

Nem a nosztalgia a jó szó, hanem – mondjuk így – visszajárok ámulni az időn, a saját életem és a halottaim idején, aminek itt nekem 1962-ig a Sárkány utca, utána pedig 1967-ig a Baross utca és a Kálvária (akkor: Kulich Gyula) tér környéke adott evilági teret. Meg a Dugonics utca, oda jártam iskolába hat- és tízéves korom között. És a kertek, a Füvészkert (mi sem volt természetesebb a Pál utcai fiúk olvasásakor, mint hogy itt van a közelben), a félelmes hangzású Golgota, a Népliget, ahol életünk első fűkunyhóját építettük az öcsémmel, a delejes hangzású Delej utca, és persze a másvilági táj, a Kerepesi (úti) temető. Hát mit mondjak, kijózanító volt a búcsú. Valamikor harminc éve ittam utoljára pálinkát az Orczy (abban az időben: Mező Imre) út és Sárkány utca sarkán állott hajdani kocsmában,
ahová gyerekként bevittek egyszer-kétszer, csak úgy szerelvényként, hála érte. Magam ugye még nem ihattam, ám az örökké latyakos cinkpult látványa és az ős-kocsmazsongás ott ivódott egy életre belém. Egy fiatal házaspár vitte a helyet, mielőtt abból is kínai bolt lett, és a hölgy, amikor érzékelte a lelkiállapotom kalácslágyulását, javasolta, kóstoljam meg a pálinkájukat, amely a Sárkány könnye nevet viselte. Megkós- toltam, ami az akkori viszonyok közt még magától értődőn egy felest jelentett. Répaízű cefet szar volt, kevés rosszabbat ittam életemben. No és, hogy a születésem helye mennyire elrendelte a sorsomat, azt persze csak később értettem meg. A Bábaképző épülete ugyanis a József utca és a Rökk Szilárd utca sarkán állt, tehát a maradékaiban éppen a születésem idején szétenyésző Baross kávéház tőszomszédságában, a Csirkelopó fiú szobra, Kosztolányi és a Balszélfogó asztaltársaság testközelében. Mindezt még épp megtudhat- tam a pár hónapja meghalt apámtól, aki anyámat és engem 1956. október 23-án vitt haza onnan... 

Előszeretettel dolgozol kávéházakban. Régebben ez sokak számára kényszer volt, ma viszont a fiatalok lepik el laptopokkal még a romkocsmákat is. Mi őrződött meg ebből az írói hagyományból?


Utoljára én egy egész könyvet kávés helyen jó tíz éve, a Bambiban írtam meg, a törzshelyemen, odabent a pamlagsor sarkán, még a beltéri dohányzást megtiltó törvény előtt. Azóta a teraszokra szorultam, mert nekem a szivarjaimhoz másfél-két óra kell egyben, tehát sokat vagyok a szabad levegőn. Írni viszont nemigen írok már odakint, csak fölírok, jegyzetelek. A számítógépen való otthoni írás – elsősorban a nagyon is mérhető időnyereség okán – engem is magába szippantott. 

Az említett jegyzetelés viszont továbbra is nagyon fontos, annál is inkább, mert ha valamit hallok, vagy valami az eszembe jut, és nem írom fel azonnal, akkor odavész, és hát sosem a gondolat a fontos, hanem az éppen való nyelvi alak. Nálam ennyi maradt meg a hagyományból, és csupán abban bízhatom, hogy nem érem meg, mire a teraszról is kitiltják a füstöt. A laptop amúgy nem zavar, hisz sosem a médium-váltás ront az emberen, hanem valami keserves oknál fogva az ember romló médium. Hogy egy durva, ám aktualitását cseppet sem vesztett párhuzammal éljek, a haláltáborokért nem a marhavagonok tehetők felelőssé, és így tovább... 

A presszók népe mellett a beszélgetések egy másik terepével foglalkozol most: a borbélyok, fodrászok történetével. Miben térnek el ezek a nyilvános terek a kávéházaktól? Meg lehet még tudni valamit a világról ezekben az üzletekben, amelyek szintén megváltoztak? 

Igen, a borbélyüzletek és a kávés terek nyilvánossága gyökeresen – vagy mondhatom: hajhagymástól – más. Persze nem értelmetlen párhuzamot vonni a két tér kommunikációs sajátosságai között, ám a különbségek jóval fontosabbak. A borbélyüzlet vendégkapcsolatait a vetélkedés uralja, hiszen a nehezen kitölthető várakozási idő elleni harcban mindenki az ellenfelem, aki előttem érkezett, de az utánam jövők jelenléte is frusztráló. Evvel szemben a kávéházi tér vendégségének egymás közti kapcsolatai mellérendelőek és megnyugtatóak: élnek még rajtam kívül emberek a Földön, de ha nincs kedvem hozzájuk, nem foglalkozom velük. A borbély-vendég és a pincér-vendég kapcsolat sem húzható egy kaptafára. A borbély – most a háború előtti időkről beszélek persze, amikor a férfitársadalom nagyobbik fele még üzletben borotváltatta magát –, tehát a borbély és az alanya közt a műveletek ideje alatt általában egyirányú kommunikációs kényszer áll fenn. A borbély kínosnak érzi a hallgatást és beszélgetni akar, a vendége viszont öntudatlan rituális megtisztuláson és az érzékeit felkavaró testi dédelgetésen esik át, aminek néma íveit a kényszeres beszélgetés darabokra törheti. A pincér-vendég kommunikáció evvel szemben szabályozott és kockázatmentes, amelyben a vendégélmény szokásszerű megélését – elvben legalábbis – nem fenyegeti semmi. A két nyilvános tér végül egy további nagyon fontos dologban is eltér egymástól. Ugyanis míg a borbélyüzletek vendégségének egymás közti kommunikációját a vélemények konszenzusos átlagának kimunkálódása jellemzi, a kávéházi vendégség beszélgetései mindig is tág teret adtak a nézetek jól artikulált szembenállásának. 

A családdal Hollandiában is több évet éltetek. A két fiad több világnyelv birtokában mégis Budapesten horgonyzott le...


Ez nem volt kérdés, válaszolhatnám neked és magamnak, de nem akarom elviccelni a dolgot. Persze mi is aggódtunk a feleségemmel, hogy a két fiú elmegy majd innen, hiszen
Hollandia óta a nyelvek mellé ehhez a megfelelő – és a bölcsész dolgoktól igen távol álló – szaktudást is összeszedték. Hál’ Istennek mégsem így történt, és ráadásul anélkül, hogy bármi erre irányuló közvetlen nyomást gyakoroltunk volna rájuk. Én előszeretettel értelmezem úgy a dolgot, hogy a számunkra leglényegesebbet ennek ellenére valahogy mégiscsak sikerült átadnunk, és a kortársi kapcsolatok vonzásán túl ez is közrejátszhatott a maradásukban. Hogy tehát Magyarország – máig eleven zárványaiban legalábbis – sosem azonos az éppen való politikai állapotaival, hanem mindig valami mélyebb és több: viselkedés, a kapcsolatok tartásának módja, csak nekünk érthető és élhető kultúra, és valami sajátos, úgy a Halotti beszéd óta alakuló metafizika. És hogy sok mindent nyerhetnek – és sokan láthatólag nyernek is – az életükben azok, akik elmennek innen, de ezeket a mégiscsak leglényegesebb dolgokat végképp és visszavonhatatlanul elveszítik, és nem fognak találni sehol semmi olyat, amit a helyébe illeszthetnének. Szóval előszeretettel gondolom, illetve részben látom is, hogy valahogy így van a fejükben a dolog, és ennek persze nagyon örülök. 

Milyennek látod a mai Józsefvárost,
és egyáltalában, van-e bármi élő kapcsolatod vele?


Hát nézd, én 1972 februárja óta a budai oldalon élek, ezen nincs mit szépíteni. A szellemi és az érzelmi kapcsolatokat viszont nagyon is élő valaminek tekintem. Más szóval: a Józsefváros a számomra az élet gyermekkori televényéből bizonyos történeti tudással és lüktető prózával teli ősotthonná vált, ahová nem csupán rendszeresen visszaálmodom magam, de ahová lábbal és tollal is visszajárok. Nem szeretem persze a túl sok panelt, és csüggedten néztem, mint nyomulnak be a tömegkor óriás kocka-kaszárnyái egészen a Baross utcáig, de persze tisztában vagyok vele, hogy semmi sem maradhat úgy a világon, ahogyan egyszer volt, és ahogyan megszoktuk és megszerettük. A barátaimmal vagy tíz éve fölújítottunk egy régi rítust, Krúdy halálnapján, május 12-én minden évben kimegyünk a Kerepesibe és koccintunk a sírnál. Amikor ott állok, az egész józsefvárosi múlt – a sajátom és mindenkié, aki itt is élt és csinált valami nekem fontosat – végigfut a fejemben, és erősen bízom benne, hogy még lesz némi időm és kedvem hozzátenni ehhez a magamét. 

Szöveg: Szerbhorváth György; Fotó: Huszár Boglárka

A weboldalunkon cookie-kat használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. Részletes leírás Rendben