A kijárási korlátozásnak is megörült, mert szereti a szabályokat. Igaz, kijárási tilalmat emleget, de nem akartam vele jogi vitába keveredni, mert vitát nyerni ellene nem lehet, bár ennek az az egyik oka, hogy félig már süket. Most azon vidul, hogy még csendesebb lesz az utca, a padon ülni viszont nem tilos, és a fiatalok hordái is eltűnnek.

A legújabb eszmefuttatása meg arra ment ki, hogy a kijárási tilalom bevezetése demokratikus fordulatot hozhat, nincs is jobb az erőskezű kormánynál. Ugyan nagy antikommunista, de a Kádár-rendszer után nosztalgiát érez – na persze, akkor volt fiatal. Mindig sokat emlegette a kijárás intézményét, mert a szocializmus lényege ez volt. Na most ennek vége, nincs kijárás. Bár elsősorban arra gondolt, hogy az átkosban mindent ki kellett járni. Ha jó bort akart a kocsmába, kiváló vidéki kapcsolatokra volt szüksége. A kijárás pedig nem csak pénzbe került, mert mással is ellentételezni kellett. A szívességért szívesség járt, legyen szó arról, hogy valaki előbb jusson autóhoz, telefonhoz vagy egy hasított féldisznóhoz, csapott áron. Az önkormányzati lakásért is mit kellett kuncsorogni, hát még egy jó üzlethelyiségért, ne adj isten egy jó temetkezési helyért. A kijárás pedig főképpen a politikusokon át működött, de azért egy tsz-elnök is megtette, nem kevésbé a dörzsölt kereskedők. A hiánygazdaságban – bár nem ezt a kifejezést használta, mert Kornai Jánost aligha olvasta – az igazi kincs a kapcsolat volt, vagyis a kijárás. 

Most ennek vége! – koppantott egy hatalmasat a botjával. De ennyiben hagytam, mert azt mondják, ez nem a viták ideje, még kevésbé a kritikáé. A java úgyis csak most kezdődik. 

Szöveg: Szerbhorváth György; Fotó: Huszár Boglárka