Budapest Főváros VIII. kerület
Józsefvárosi Önkormányzat

1082 Budapest, Baross u. 63-67.

06-1-459-2100

hivatal@jozsefvaros.hu

INTERJÚ DÓCZY PÉTER SZÍNMŰVÉSSZEL

„Mindig az önállóságra törekedtem”

2020. szeptember 26. szombat

Dóczy Péter színész, rendező, producer születése óta a Bródy Sándor utcában él, de játszott az ország számos nagyvárosában, körbeturnézta a fél világot. A Mikszáth téren ültünk le beszélgetni, az egykori piarista gimnázium árnyékában, melynek ő maga is diákja volt.

- Mikor érintette meg a hely szelleme?

- A szüleim 1945. november 1-én költöztek a Bródy Sándor utca 13-ba, ma ezzel a házzal szemben lakom. Édesanyám barti, a Felvidékről származik, míg édesapám Dányon született 1918-ban, akárcsak a dédapám 1840-ben, őseik pedig Csíkból jöttek, tehát székely vér is csorog bennem. Emiatt is járom folyton a Kárpát-medencét: most a vajdasági, a Magyarkanizsai Udvari Kamaraszínház tagja vagyok, bár a próbák, az előadások olykor Budapesten vagy másutt zajlanak, mert ez nem hagyományos kőszínház.

Akkoriban a Mikszáth tér környéke nagyszerű volt, de a kommunizmus megtette a magáét, a nagy polgári lakásokat leválasztották, a régi lakókat kiköltöztették, más néprétegeket hoztak ide. A mi házunk tulajdonosának, hatuknak másfél szobát hagytak meg. De a környék mindig is fantasztikus volt, sosem tudnám elhagyni. Már öt-hat évesen a Nemzeti Múzeumba lógtunk be játszani, bújócskáztunk a természettudományi részlegen az óriás csontvázak között. A Múzeumkertben fociztunk, akadt, hogy a rendőr ki is szúrta a labdánkat. Most, hogy felújították, ismét ragyogó hely, az unokámmal járok oda focizni és golyózni.

- Mondható, hogy a forradalom gyermeke?

- Még tartott a kijárási tilalom 1957. február 10-én, amikor édesanyám – miközben apám dolgozott – egymaga indult el a Rökk Szilárd utcai szülészetre, hogy világra hozzon. Egy orosz katona kísérte fegyverrel, ő is meg volt ijedve, el se hitte, hogy anyám áldott állapotban van, ha látta is. Hatan vagyunk testvérek. Édesanyám 1964-en – nagyon nem bírta a rendszert – disszidált Ausztriába, majd később Svájcban telepedett le. Így édesapám nevelt fel bennünket. Húszéves koromig nem mehettem Nyugatra, mert féltek, én is kinn maradok. Amikor először kaptam útlevelet Jugoszláviába, apámat is behívatták: faggatták, hogy vajon disszidálok-e…

- A tanulmányai is a kerülethez kötik.

- Igen, az általános iskola pár percre volt, aztán a piarista gimnázium, de a színművészeti főiskola is. A szerzetesektől elvettek mindent, csak négy tanítórend maradhatott meg a diktatúrában, és ezt az épületet kapták meg Sík Sándorék – ő volt akkor a piarista rendfőnök. Az ő munkásságról is csináltam egy hangoskönyvet, Sík Sándor emberi hangra és hegedűre címmel. Érdekes, hogy rám többször is osztottak pap szerepet, mint legutóbb is a Drága örökösök című sorozatban István atyáét.

- Vallásos nevelést kapott?

- Igen, és mai napig gyakorló hívő katolikus vagyok. Ez a művészetemben is megmutatkozik. Filmet forgattam avilai Szent Terézről és Pilinszky Jánosról is, aki a szomszédban, a Horánszky utcában lakott 16-17 éves korában – egykori magyartanárommal, Jelenits Istvánnal avattuk fel a tábláját. Róla is készítek most egy rövidfilmet, rajta keresztül ismerkedtem meg a magyar irodalommal, ami megváltoztatta a betyár életemet.

- Az irodalmon át vezetett az út a színészethez?

- Jártam a bölcsészkar előkészítőjére, de már korábban is felkértek kisebb szerepekre a rendező hallgatók. Már gyerekkoromban közel állt hozzám a filmezés. Szerepet kaphattam volna a Pál utcai fiúkban 11 évesen, akkor épp eltörtem a kezem, de 13–14 évesen már kisebb szerepeket játszottam filmekben.

- A fiatal színészek inkább Pestre igyekeznek, ön viszont játszott Veszprémben, Miskolcon, Győrben, Sopronban. Ez egyfajta menekülés volt?

- Nem. Nagyon szeretem ezt a várost, talán Rómát szeretem még ennyire. A vidéki színházak másak voltak, ezért szerettem azokat: bensőségesebbek, kisebbek, zártabbak, de kísérletezni is lehetett, míg a fővárosi színházak inkább iparszerűen működtek. Pesten sorba kellett állni a nagy szerepekért, vidéken több volt a lehetőség, kipróbálhatta magát az ember. Az első önálló estemet 1985-ben – Szilágyi Domokos Kényszerleszállásait – is így készítettem el, a Kassák Klubban mutattuk be.

A saját produkcióimmal bejártam Észak-Amerikát kelettől nyugatig, északtól délig, jártam Ázsiában, Afrikában, számtalan nyugati országban. Német nyelvterületen sokat turnéztam Lőrinszky Attila jazz-bőgőssel a Pilinkszky, Szilágyi Domokos, Csontváry, Hamvas Béla műveiből készült produkciónkkal, és nemcsak magyaroknak játszottunk, német felirattal zajlottak az előadások. Más országokban pedig angolul, Ted Hughes fordításában élvezhette az előadásokat a közönség. De sohasem akartam külföldön maradni, pedig a családból többen élnek Nyugaton és magam is bejártam a fél világot. Mindig ez a hely vonzott, ide köt minden, innen kapok erőt. 

- Játszott a szekszárdi Német Színházban is. Ehhez azért bátorság kell, nem? Vagy anyanyelvi szinten beszél németül is?

- Nem, inkább egy középfokú nyelvvizsga szintjén, a német nyelvtan nem az erősségem, mert magyarul gondolkodom. De ez csak akkor jelentett néha problémát, ha valaki elrontotta a végszót, és valahogy vissza kellett kapcsolódni.

- A színészet mellett rendez, önálló produkciókat készít  és menedzseli is a darabokat. Így lehet megélni?

- Mindig az önállóságra törekedtem, a hangoskönyveimet is önerőből valósítottam meg. Ez szabadságot ad, így lehet a magas költészettel és irodalommal mélyrehatóan foglalkozni. Jelenleg művészeti vezetője vagyok a Martin György Kulturális Egyesületnek, ahol egy keresztény szellemiségű ifjúsági filmstúdiót is létrehoztunk, szintén saját erőnkből.

- Sorozatokban, szappanoperákban is szerepelt, mint a Kisváros, a Hacktion, vagy éppen a Jóban-Rosszban, ami a lenézett szórakoztatóipar része, miközben a magas művészetben, az igazi értékek közvetítésében is működik. Nincs ebben ellentmondás?

- Nem hiszem. Legutóbb a Drága örökösökben szerepeltem, és nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam. A munkánk része a költői est, a szórakoztatás és a filmművészet is. Készítettem én Esterházy Péter Daisy-jéből szövegkanavászt a Dresch trióval és Kovács Gerzson Péterrel közösen, az is igen elismert lett – Párizsban és Budapesten is díjat kaptunk, amit londoni meghívások követtek.

- Mennyire megosztott ma a színésztársadalom? Most például felkapott téma, hogy olyan alkotások szülessenek, amik a nemzeti történelemmel vagy Trianonnal foglalkoznak. 

- Azt hiszem, mindenkinek meg kell adni az esélyt. Sok minden történt itt az elmúlt százhúsz évben. Nézzék meg az Udvari Kamaraszínházban a 19 című darabunkat. Ugyanúgy ki kell beszélni Trianont, vagy hogy mi történt azokkal, akiket a különféle rendszerek elhurcoltak és megfosztottak emberi jogaiktól. 

- Mi a véleménye arról, ami a Színház- és Filmművészeti Egyetemen történik?

- Én nagyon sosem szerettem oda járni. A pályámat a Nemzeti Színház stúdiója meghatározta meg már egy évvel korábban, 1975-ben, ahol Bodnár Sándor tanítványa voltam. A legtöbbet barátoktól tanultam, mint Montágh Imre vagy Nádasdy Kálmán – egyébként Kerényi Imre osztályába jártam. Nádasdy a vers és zene kapcsolatát is tanította nekem – az ilyen tanárokból lehetett volna több is. 

Mindig azt mondom, meg kell nézni, kik voltak a vezetők az SZFE-n. 1946-ban lett Hont Ferenc volt a rektor, és nem hiszem, hogy azóta sok minden változott. De ellenpéldákat is hozhatunk, hogy kik tanítanak vagy kiket rúgtak ki a tanárok közül. Mindenkinek tiszteletben tartom a sérelmeit, de főleg az érzelmeit. Mindenhol van változás, tehát itt is lehetne, de nem az én tisztem megítélni, hogy kinek mi a jó, azt majd ők eldöntik.

- A színház, a film felé gyakori elvárás, hogy többet foglalkozzanak társadalmi problémákkal, miközben az alkotások java mégiscsak szórakoztat. Erről mit gondol?

- Igen, foglalkozzon a színház és a film is társadalmi témákkal, de ne csak egy oldalról közelítsen. Mint már céloztam rá, itt a nómenklatúra nemigen változott, de mindkét oldalnak – ha már oldalakról beszélünk – lehetőséget kell adni. Odáig kellene eljutni, hogy a problémákról mindenki nyíltan merjen és tudjon beszélni. Fontosnak tartom, hogy legyenek olyan helyek, mint amilyen a ’90-es és a 2000-es években a MÚ színház volt, vagy most a Trafó, tehát modern, kísérletező színterek, a mozgásszínházat, összművészeteket befogadó helyek, ám legyen más is. A nyitottság legyen mindig kétoldalú. Három gyermekem van, 25, 30 és 39 évesek, és van egy unokám. Fontosnak tartom, hogy ne csak én neveljem őket, hanem én is lássam azt a tükröt, amit ők tartanak elém, és amiből magam is tanulhatok. 

Szöveg: Szerbhorváth György; Fotó: Ványi Ákos

A weboldalunkon cookie-kat használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. Részletes leírás Rendben