A XIX. század első felében még csak gyerekcipőben járt a folyók szabályozása. A Dunán számtalan kisebb-nagyobb sziget és zátony nehezítette a jég tavaszi levonulását, ezekben az években nem volt ritka a kora tavaszi árvíz. Ami viszont 1838-ban bekövetkezett, arra a korabeli pesti polgár sem számított.

Halászok, katonák, és főurak vállvetve mentették a menthetőt

Az 1837-38-as tél szokatlanul hideg volt. A Vácnál képződött jégtorlasz március 13-án, este kilenc órakor zúdult a városra, amelyet akkor még csak homokból és trágyából épített gát védett. A védvonalat hamar áttörte a folyó, elöntve utcákat, házakat. A lakosságnak félrevert harangok jelezték a katasztrófát: az emberek fontosabb javaikkal a tetőkre, padlásokra menekültek. 

 A Magyar Nemzeti Múzeum kerítésén ma is látható a vízállást jelölő tábla

Aki tudott, segített

A mentés már másnap reggel indult. Csónakokkal, ladikokkal és tutajokkal mentettek halászok, révészek, polgárok és katonák a főurakkal vállvetve. Wesselényi Miklós báró mellett Eötvös József báró, Landerer Lajos és sokan mások is jelentős részt vállaltak a bajba jutottak megsegítésében.

A vízszint március 15-én tetőzött, a mai számítás szerint 1029 cm-nél. Azt azonban hozzá kell tenni, hogy a korabeli utcák körülbelül egy méterrel alacsonyabb szinten voltak a mainál. A pusztítás eredményeként Pesten 151 ember halt meg és 2281 ház vált rommá, számtalan lakos lett nincstelen, földönfutó.

 A Rókus kápolna bejáratát teljesen ellepte a jeges ár

Új építkezési szabályok

Az árvíz levonulását követően megindult az újjáépítés. Ekkor már csak engedéllyel lehetett építkezni, amelyben szabályozták többek között az építés anyagát, a falvastagságot és az alap magasságát is. Ma már a város számos pontján megtalálhatók a vízállásra emlékeztető táblák és domborművek, mint Józsefvárosban a Magyar Nemzeti Múzeum kerítésén és a Rókus kápolna falán is.