Több novellájából, filmjéből is tudhatjuk, életének első hat évét a Teleki téri piac közelében töltötte, ahol nagyszülei nevelték.

A Teleki tér meghatározó élménye életemnek, később is több helyütt laktam Józsefvárosban, és felnőttként is gyakran visszajárok ide. Életem első éveiben a Teleki tér 9. szám alatt éltünk: egy körülbelül tíz, szoba-konyhás lakásból álló épülettömb volt udvarral, egy kis virágágyással és egy ecetfával. 

Hogyan kerültek ide a nagyszülei?

Nagyanyám az I. világháború idején jött fel Nagybányáról a nővére után, aki a Lujza utcába ment férjhez. Náluk lakott egy darabig, reggelente, munka előtt a Lujza utca és a Teleki tér sarkán árulta portékáit – ahogyan mesélte – eleinte zsebkendőről, majd lepedőről. Később pedig egy standot vett magának a Telekin. 

Hogyan ismerte meg későbbi férjét?

Nagyapám 1919-ben zabot venni jött föl Budapestre Nagykáta környékéről, ahol az apja ménesgazda volt. Odament nagyanyám standjához, és megkérdezte: mennyi a zab? A választ követően visszakérdezett: és mennyi az, aki árulja? Nagyanyám erre nevetgélni kezdett. Este elmentek mozgóba, azaz moziba, és nagyapám ott is maradt a Teleki téren. 

Milyen gyermekkori élményei vannak a piacról?

Deszkabódék voltak végig, és ahol most a játszótér van, az is hozzá tartozott a piachoz a szombati nagyvásárok idején. Mindig hatalmas tömeg hullámzott itt. Amikor kisgyermekként kitotyogtam a lakásunkból, a piac hatalmasnak tűnt – vagy én voltam nagyon kicsi. 

Az Eldorádó című novellája is így kezdődik: egy kisgyermek kimegy a piacra nagyapját keresve…

Talán életem legnagyobb szerencséje volt, hogy nagyszüleimnél nevelkedtem. Édesanyám tizenhat éves volt, amikor a világra hozott. Aztán csak látogatóba járt hozzánk, egy barátnőjével lakott, tisztviselőnő volt. Hatéves koromban férjhez ment, de a nagyszüleim csak úgy adtak oda nekik, ha a szombati tanítás után hozzájuk megyek, és vasárnap délután megyek vissza.

Az Eldorádó című film forgatókönyve előszavában azt írja: „minden egyes esemény, jelenet megtörtént már a valóságban”. 

1949-ben diftériajárvány volt Budapesten, amit én is elkaptam, már lemondtak rólam az orvosok. Nagyapám, Bereményi Sándor, kivásárolt a halálból egy kiló arannyal. Egy fül-orr-gégész orvosnak adta, aki megmentette az életemet gégemetszéssel, Szolga Jánosnak hívták. Ez is benne van a filmben, amelyben egyébként szinte minden valós alapokon nyugszik. 

Nem titok, az Eldorádóban Eperjes Károly alakította Monori a nagyapám. Igazi kereskedő volt: anyagias, szerette a pénzt, tudta tartani, ugyanakkor rendkívül gőgös, rátarti is volt. A nagyanyám nagyon vallásos asszony volt. Tőle tanultam meg, hogy háromféle ember van: aki úgy születik, hogy mindenben látja Isten jelenlétét, illetve aki szerint nincs Isten, hiszen személyesen nem találkozott vele. A harmadik a kereső. Nagyanyám azt mondta: én kereső vagyok.

És megtalálta?

Megtaláltam a magamét, de nagyanyám megvetne, ha ismerné az én Istenemet.  

Több művében is kutatja nemzedékének viszonyát az elődökhöz. Miért olyan erős önben ez a kutatás? 

Anyai nagyszüleim neveltek hatéves koromig, majd nevelőapám volt, aki a nevére vett, a vér szerinti apámat 14 évesen ismertem meg. Több családom volt, rengeteg helyen laktam, talán nem meglepő, hogy ez nálam visszatérő téma.

Merrefelé lakott még Józsefvárosban?

A Teleki tér után a Kiss József utcában, majd később a Népszínház utca 35-ben is laktunk, ide 1957-58-ban költöztünk. A második emeleti erkélyes lakás volt a miénk, úgy nyolc éven át. Általános iskolába is a kerületben jártam, a Bezerédi utcába. Suli után általában a Teleki téri piachoz mentem ebédelni.  

Ma is a Teleki teret szeretem a legjobban Józsefvárosban, illetve a környező utcákat: a Lujza és a Karácsony Sándor utcát, és akár hiszi, akár nem, a Mátyás teret és környékét.

Miről mesélnek ezek a helyek?

Olyan, mintha az én régi énem jönne velem szembe az utcán, nagyon otthonos nekem ez a környék.

A Megáll az idő című filmben is felbukkannak józsefvárosi sarkok, terek. 

A Megáll az idő, amelynek a forgatókönyvét írtam, az én kamaszkori naplóm. A főszereplő Dinivel történnek olyanok, amiket én éltem meg. Egy érettebb kamaszlány engem is levelekkel ostromolt, úgy, mint Szukits Magda Dinit. Csak őt Gubi Annának hívták, azóta gondolom már nagymama. 

Legendás párost alkottak Cseh Tamással, hogyan ismerkedtek meg?

Hallottam róla, rajztanár volt egy külső, Üllői úti iskolában. Tudtam, hogy gitározik, és angol számokat is énekel. Amikor véletlenül találkoztunk, mondtam, hogy szívesen írnék neki dalszövegeket. Másnap már együtt ültünk egy lakásban, s onnantól kezdve szinte naponta írtunk a dallamaira egy-két dalt. Általában egy óra alatt készen voltunk. Amikor Tamás először nyilvánosság elé lépett az Andrássy úton a 25. színházban, már több mint száz dalunk volt. Később többek közt a józsefvárosi Bárka Színházban is játszott. Mindig telt ház előtt.

A Cseh Tamásnak írt dalai mellett az elmúlt négy évtizedben született verseit öleli fel a most megjelent kötete.

A filmeseknek nem voltam elég filmes, az íróknak nem voltam eléggé író, és igen, most már költő is lettem. A minap taxiba szálltam, a sofőrrel elkezdtünk beszélgetni. Amikor a sofőr megtudta, hogy most jelent meg a verseskötetem, furcsa ábrázattal végigmért, majd megkérdezte: maga költő? A pillantásából átsütött: szerinte nem vagyok normális. Mintha tartott is volna tőle, hogy valami őrültséget csinálok. 

És csinált?

Nem csináltam, utas voltam. Aztán kiszálltam. 

Ha jól tudom, jelenleg önéletrajzát írja.

Igen, az önéletírásomon dolgozom, amelyben természetesen sok oldalon szerepel Józsefváros is: a gyermek-, illetve kamaszkorom évei. A tervek szerint év vége felé leszek meg vele. Amikor nem a Thália Színház ügyeit intézzem, írok. Teljesen lefoglal az írás.

Fotó: Baranyai Attila/Józsefváros újság