Budapest Főváros VIII. kerület
Józsefvárosi Önkormányzat

1082 Budapest, Baross u. 63-67.

06-1-459-2100

hivatal@jozsefvaros.hu

Hatvan éve Józsefvárosban

A csináltatott cipő rangja

2010. november 29. hétfő

Krúdy Gyula egyik novellájában megénekelte a pesti aranyifjút, aki attól a pillanattól kezdve érezte magát hódításra érdemes széptevőnek, hogy valamelyik körúti suszternél dupla-gojzervarrásos lakkcipőt csináltatott magának. A „valamelyik suszter,” cipőkészítők, cipőjavítók tucatjait jelentette. Napjainkban hírmondó is nehezen akad közülük, hiszen sok egyéb szolgáltatás között, a cipőjavító kisiparnak is „leáldozott”, egy javítás áráért új cipő is kapható. A haldokló kisipar egyik utolsó képviselője Zsoldos István, a József körúton dolgozik.

Nem szidja a kort, amibe született, nem átkozza a távol-keletieket, akik elárasztották Európát s a világot filléres cipőkkel. Figyelmes udvariassággal szolgálja ki azokat, akik megtalálják a kicsiny boltot a Nap utca sarkán. Cipészműhelye tizenöt négyzetméteren dacol az ipar hanyatlásával, s ámulatra, elismerésre készteti azokat, akik érdeklődőből kuncsafttá lesznek.

– Mennyi egy sarkalás? – Kétezer. – Talpalás? – Háromezer, de a csúszásgátló talpak más árat jelentenek. – Mennyiért készít új cipőt méretre? – Fazontól, anyagtól függ, de tizenöttől ötvenezerig mindenféle árkategória létezik – mondja Zsoldos István, s érzem, hogy bizalmatlan, nem nagyon látja bennem az ötvenezer forintos új cipő lehetséges megrendelőjét. Amikor elárulom, hogy kamaszként cipészinas is voltam, megenyhül, s összefoglalja a kicsiny műhely és saját élete sztoriját.

A „suszteráj” – mert így mondták, az eredeti Schuhe meister szó nyomán, 1950 óta működik, akkortájt az idősebb Zsoldos ült a műhelyecske háromlábú székén, amely ma, a tyúklétrával elérhető galérián áll. Ott ugyanis a műhely, lent, az eladótér „terpeszkedik”. Ez már a modernizáció eredménye, amit Zsoldos István cipészmester jórészt saját maga barkácsolt az eltelt négy évtized alatt. Azóta dolgozik a műhelyben, s mindvégig egyedül.

– Nem tellett inasra? – gonoszkodom, de komolyan válaszol. Se helye, se igazi munkája nem kínálkozott volna nálam, – mondja, ami munka meg „beesik”, azt magam csinálom. Aztán megtudom, hogy hajdan, innen a Nap utcától, a Blaháig csupa-csupa kisiparos kínálta magát. Sorolja is emlékezetből a mestereket, paplanos, virágos, kárpitos, asztalos, üveges, hentes, bizsu-árus színesítette a Körutat, élmény volt a séta is, nem csak a vásárlás. – Édesapám azt mondta: „Kisfiam, egy körúti cipészüzlet nagyon nagy szó, életed végéig fedelet és élelmet ad neked s a családodnak. Ezzel az útravalóval indult az életem, s most, hatvan évesen, már nem válthatok” – mondja, s ezt készséggel elhiszem neki. Két felnőtt gyereke elmenekült a pályáról, ő maga már dacból is kitart. Törzsvásárlóinak saját kaptafái voltak, a maiak azt se tudják, hogy ez mit jelent. Kárpáti úr csak telefonált, hogy a méretére szürke sevró-cipőt rendel divatos orral, s Zsoldos Istvánnak csak a Kárpáti féle kaptafát kellett elővennie s a cipő két hét múlva „pászentosan” kész is lett. Zsoldos úr szinte nem is emlékszik, mikor kapott mostanában új cipőre rendelést, Józsefváros közönsége legfeljebb javíttat. Persze ez is az idősebb korosztályra jellemző, a fiatalabbak nem költenek sarkalásra, mikor az árából új cipő is vásárolható. – Igazuk van – mondja a mester, a helyükben én is így gondolkoznék, a megváltozott élet megváltoztatta az elveket és a szokásokat is. Gazdasági igazságok teremtenek új vásárlói szokásokat, s ha az ember duzzog és szitkozódik, csak magának árt.1967 óta dolgozom ebben a műhelyben, a hely és a múlt kötelez. Kuncsaftköre, forgalma, a cipészműhely fenntartására elég: „sarokházat az üzletház hasznából, már nem veszek” – összegez. Aztán kicsit pironkodva kesereg, hogy az ő fajtája nem vándormadár-típus, életének ez volt az első és egyetlen munkahelye, a műhely is vele él, vele hal.

– Ismeri-e a közmondást, hogy suszternek lyukas a cipője? – Persze, hogy ismeri, de azzal magyarázza, hogy a régi suszterek soha nem a saját igényeikkel, hanem a vevők szeszélyeivel foglalatoskodtak. – Akkor mutassa a cipőjét! – dörrentek rá, s Zsoldos mester készséggel mutatja: saját mokaszinját, ami érdekes módon a Zsoldos műhelyben készült.

– Nem vagyok a magam, ellensége – mondja, nappal, munkába, ezt hordom, munka után, tornára, futásra, focizásra, pedig az elátkozott, de kényelmes edzőcipőt! Mindenre azt, amire való! Ezzel a bölcsességgel távozom, és a hírrel, hogy ebben a műhelyben – kívánságra – még spiccvasat, sarokvasat is szerelnek!  

A weboldalunkon cookie-kat használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. Részletes leírás Rendben