Elhunyt Piros Tibor Munkácsy-díjas grafikusművész, a Magyar Köztársaság hivatalos címerének megtervezője.

Piros Tibor tehetsége már gyermekkorában megmutatkozott, mikor édesapja havonta egyszer átgyalogolt Abonyból Szolnokra, ahol a heti vásárban, eladta hétéves fia vallásos tárgyú olajfestményeit. Kilenc évvel később, néhány festménnyel a hóna alatt édesapja Pestre gyalogolt, a Képzőművészeti Főiskolára. Haranghy Jenő közölte: őt nem érdekli sem a fia kora, sem a bizonyítvány hiánya,  így lett a festőnek induló Piros Tiborból korengedménnyel 16 évesen főiskolás, majd 20 évesen diplomás grafikusművész.

1946 óta a tervező grafika minden területén dolgozott, filmplakátokat, könyvborítókat, emblémákat, bélyeget, címereket rajzolt, naptárakat, kiállításokat, arculatot tervezett.

A szakmai sikerek egész életén át elkísérték, számos plakátkiállításon szerepelt, ő tervezhette az 1958-as brüsszeli világkiállítás magyar pavilonját, mely után  –Athén, Antwerpen, Teherán, Moszkva, Berlin, Bécs – számos külföldi megbízást kapott.

Itthon a BNV-n több mint 20 éven át tervezte a könnyűipari pavilont, több világkiállításon is szerepelt, majd a bensőségesebb, múzeumi feladatok következtek. A Budapesti Történeti Múzeumban is két évtizeden át tervezett kiállításokat, vele párhuzamosan a Bartók Béla emlékházban, a Petőfi Irodalmi múzeumban, a Zenetudományi Intézetben, a Kodály emlékházban is dolgozott. Belekóstolt a heraldikába is: több mint húsz magyar város címerét tervezte. A legnagyobb megtiszteltetés akkor érte, amikor 1989-ben felkérték a Magyar Köztársaság hivatalos címerének megtervezésére, amin - több száz vázlatot készítve - hónapokig dolgozott.

Piros Tibor tehetsége méltó elismerést kapott: tevékenységét számos nívódíjjal, 1972-ben pedig Munkácsy Mihály díjjal jutalmazták. A Baross utcai, önkormányzati tulajdonú műterem volt az élete, a családján kívül a szeme fénye. Kerületünkből és a művészeti életből is hiányozni fog.

„1949-ben a Baross utcában sétálván megpillantott egy nagy ablakú, romos, tetőtéri épületrészt. Bement a házmesterhez, és megkérdezte, ott a tetőn az vajon műterem-e. Igen, volt a válasz. És lakik benne valaki? Nem. A fiatal művész beköltözött, és saját kezével takarította el a romokat, építette újjá a műtermet. 1950-ben hivatalosan is kiutalták neki, és 2010-ig épp 60 évet élt benne.” –írja a művész lánya Piros Christa visszaemlékezéseiben.