Budapest Főváros VIII. kerület
Józsefvárosi Önkormányzat

1082 Budapest, Baross u. 63-67.

06-1-459-2100

hivatal@jozsefvaros.hu

„Sohasem tudtam lemondani az igazság szolgálatáról”

Beszélgetés Balogh Ferenccel, Józsefváros kitüntetettjével

2018. május 21. hétfő

Balogh Ferenc több mint hatvan éve él Alföldi utcai otthonában. Pedagógusi életpályája és az elvei melletti példamutató kiállás elismeréseként, valamint az 1956-os forradalomban való szerepvállalásáért az idén kilencvenedik életévét betöltő nyugdíjas tanárembernek kerületünk önkormányzata 2018-ban Józsefvárosi Becsületkeresztet adományozott.

Önnek jócskán kijutott az ötvenes évek legjavából: internálták, ’56-ban sem ült otthon tétlenül. Ennyire vonzotta a politika?

Érdekes, de éppen ellenkezőleg: sohasem érdekelt a politika, mégis amiatt ültem. Minden, ami történt velem, inkább a meggyőződésemért való kiállás következménye volt.

Mi volt az első súrlódása a hatalommal?

Nem súrlódtam én a hatalommal, ők súrlódtak velem. A diploma megszerzése után, 1951-ben egy éjjel két ávós jött értem és bevittek az Államvédelmi Hatóság Fő utcai épületébe. Hírhedt hely volt, ezt később én is megtapasztaltam. Hogy ott mi történt, nem kell részletezni, mindenki el tudja képzelni. Három hónapot töltöttem ott.

Mi volt a vád Ön ellen?

Azt én sem tudtam akkor, hiszen tényleg nem csináltam semmit. Később kiderült, a bűnöm az volt, hogy az egyetem alatt – a Pázmányon voltam bölcsész – a Mindszenty hercegprímás alapította egyetemi diákkollégium titkára voltam. Egyetlen szempontot tartottam szem előtt ottani fogva tartásom alatt: senkire se mondjak semmi olyat, ami terhelő lehet. Tudja, én hívő ember vagyok, és akkor ott nagyon közel álltunk a halálhoz. Nem akartam úgy meghalni, hogy bűn terheli a lelkemet. Azt nem lehetett kibírni másképp, csak mély hittel.

És ezután jött két év Kistarcsa...

Ítélet nélkül küldtek az internálótáborba – hacsak azt nem vesszük ítéletnek, hogy azzal bocsátottak útra, hogy „Ott fogsz megrohadni”. Ez bizonyára így is lett volna, ha Nagy Imre utasítására ’53-ban meg nem nyitják a táborok kapuit. Szörnyű két évet töltöttem ott, bár a társaság kitűnő volt, azt meg kell hagyni. Intelligens, művelt, remek emberek, soha olyan baráti köröm nem lett azután, mint ott volt.

Balogh Ferenc 2018-ban Józsefvárosi Becsületkereszt kitüntetést kapott

Találkozott közülük valakivel a szabadulása után?

Sajnos nem. Tudja, más világ volt akkor. Ha összejártunk volna, újra bevisznek minket, hogy szervezkedünk. Nem volt tanácsos ez akkortájt.

Hogyan tudott visszailleszkedni a „normális” életbe? Már amennyire normális volt az élet akkoriban Magyarországon...

Még hosszú évekig megfigyelés alatt álltam. A feleségem megvárt – az internálásom alatt még csak menyasszonyom volt – ami óriási erőt adott. A két év alatt egyszer sem engedték be hozzám beszélőre. Szabadulásom után mindenféle munkát elvállaltam: jogosítványt szereztem, Oroszlányban voltam dömperes, míg végül sikerült a szakmámban tanárként elhelyezkedni. 

Sokat vállalt Önért a felesége.

A mai fiatalok már el sem tudják képzelni, mit jelentett akkor politikai elítéltnek, vagy annak a házastársának lenni. Ő is pedagógus volt – fiatalon Pais Dezső tanársegédje lett –, de miattam megfosztották az állásától, mert micsoda dolog az, hogy egy ilyen ember felesége egyetemen dolgozzon! Csak nagy nehezen tudott egy általános iskolában elhelyezkedni.

És lassan el is érkeztünk 1956-hoz.

Október 23-án ott voltam a Rádiónál, majd a Sztálin szobornál is, mindenütt, ahol csak lehetett. Óriási események voltak, azokból nem lehetett kimaradni. Küldetésnek éreztem, hogy kivegyem a részem: nem tudtam lemondani az igazság szolgálatáról. De nem is emiatt féltem a forradalom leverése után... Rész vettem a Kereszténydemokrata Néppárt újjáalapításában. Évekig éltem csengőfrászban, rettegtem, nem jönnek-e értem. Szerencsére nem jöttek. 

Tehát nem tört meg a szakmai pályája, taníthatott tovább?

Igen. Először általános iskolákban tanítottam – itt, Józsefvárosban is a Somogyi Béla utcában –, majd egy kőbányai gimnáziumba kerültem. Összesen ötven évig voltam aktív pedagógus, 82 évesen hagytam végleg abba. Ez volt a hivatásom, tanár vagyok szívvel-lélekkel. Nagyon szerettek a diákjaim, a kollégáim viszont sokan nem. Nem voltam párttag, és mindig az igazságot mondtam. Sokszor feljelentettek, de az igazgatóm megvédett, ráadásul szakmailag sem lehetett belekötni a munkámba. Aztán változtak az idők, sokat publikáltam, könyveim jelentek meg, országjárásokat vezettem. Majd jött a rendszerváltás, ami nekem maga a megváltás volt. Azóta nem nekem kell félnem, hanem azoknak van félnivalójuk, akik egykor engem rugdostak. Hát így éltem, de az Isten mindig erőt adott. Kemény, de szép, tartalmas életem volt.

Szöveg: Zékány János

Fotó: Baranyai Attila, Senger Nikolett/Józsefváros újság

A weboldalunkon cookie-kat használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. Részletes leírás Rendben