Programok

Eseménynaptár

Budapest Főváros VIII. kerület
Józsefvárosi Önkormányzat

1082 Budapest, Baross u. 63-67.

06-1-459-2100

hivatal@jozsefvaros.hu

KERESÉS

„A végén talán minden út összeér”

Beszélgetés Oláh Krisztián jazz-zongoristával

2019. január 08. kedd

Oláh Krisztián jazz-zongorista és zeneszerző mindössze huszonhárom éves, 2015-ben Junior Príma-díjjal ismerték el tudását, egy hónapja pedig a világ legrangosabb jazz-zongoraversenyén a legjobb 14 között jegyezték. A Józsefvárosban született és nevelkedett művésszel szülei – Oláh Kálmán Liszt Ferenc-díjas zeneszerző és jazz-zongorista, illetve Oláhné Kovács Anna zongoratanárnő – Tolnai Lajos utcai otthonában beszélgettünk többek között a kerületről, a zenéről, a múltról és a jövőbeli tervekről.

Az előző évet többek között egy nemzetközi versennyel zárta. Milyen élményekkel gazdagodva tért haza Washingtonból?

A Thelonious Monk Institute of Jazz által szervezett megmérettetésen vettem részt. Több száz anonim, jeligével ellátott felvétel alapján összesen tizennégyünket válogattak be a versenyre. Hangszeresként ez nekem sikerült először Magyarországról, ami azt hiszem hatalmas eredmény és felelősség is egyben. Rengeteg impulzus ért, és számos pozitív megerősítést kaptam. A verseny után sokan jöttek gratulálni, köztük Európában is dolgozó producerek, és úgy látszik, komolyabb folytatása is lesz az új ismeretségeknek. Rodney Whitaker és Carl Allen, két elismert jazz zenész voltak a kísérőim, akikkel mindössze harminc percnyi közös próbánk volt a verseny előtt. Ezt az időt jól kihasználni jelentette a legnagyobb kihívást. Izgalmas volt, hogy a szerzeményeim, amiket a saját zenekarom mellett több más nagyszerű hazai és európai zenésszel volt szerencsém bepróbálni, és előadni, most egy picit máshogy szólaltak meg. Számomra új hangzásvilágot kaptak, ennek a spontán lereagálása volt talán a legnehezebb.

Itt, Józsefvárosban született és nőtt fel. Mit jelent Önnek a kerület?

A szívem csücske. Eleinte a Tisztviselőtelepen, a nagyszüleim házában, aztán a körúton, majd a Köztársaság téren laktunk, a szüleim pedig most a Tolnai Lajos utcában laknak. Én magam, amikor elköltöztem otthonról, több kerületben is megfordultam, de végül mindig visszatértem. Itt érzem magam legjobban, ismerem az egész környéket és az itt élők közül is majdnem mindenkit.

Az új év új terveket is jelent?

Hajdu Klárával három éven keresztül nagyon termékeny és gyümölcsöző volt a zenei együttműködésünk. Sokat köszönhetek neki, kvartettjével a legrangosabb fesztiválokon és klubokban léptünk fel, és emellett folyamatosan teret kaptam, hogy szabadjára engedjem zenei fantáziám, de év végén úgy éreztem, jobb, ha zenei elképzeléseinket a jövőben külön úton valósítjuk meg. Így több energiát fordíthatok a szólókarrieremre és a párommal, Bagóczky Lívia énekesnővel közös duónkra, akivel hamarosan új anyaggal jelentkezünk.

A Zeneakadémia Jazz Tanszékén 2017-ben szerzett diplomát. Odáig azonban hosszú út vezetett. Hol kezdte a tanulmányait?

A Józsefvárosi Zeneiskolában tanultam először zongorázni, ugyanattól a tanárnőtől, akitől édesanyám is. Onnan kerültem a Bartók Béla Konzervatórium klasszikus zongora szakára, majd a zeneművészetire, ahol párhuzamosan tanulhattam mind jazzt, mind klasszikus zenét, olyan nagyszerű művészektől, mint Farkas Gábor és a főtanszakom vezetője, Binder Károly.

A szülei is tanították?

Amikor alapszinten megtanultam a hangszert kezelni, édesapám elkezdett velem foglalkozni. Hol heti, hol havi rendszerességgel leült velem, ahogy jónak látta. Ezekre az alkalmakra a mai napig szóról szóra, hangról hangra emlékszem, és a mostani tudásom esszenciáját tanultam belőlük. Sokszor csak beszélgetünk a zenéről, közösen zenét hallgatunk, de gyakran megesik, hogy együtt leülünk a zongorához, és mutat egy-két dolgot, amitől csak kapkodom a fejem.

Mi kell ahhoz, hogy valaki hosszú távon sikeres legyen ezen a pályán?

Fogalmam sincs, de ha valaki tudja a választ, árulja el nekem, legyen szíves! (nevet) Az biztos, hogy rengeteg dolognak kell együtt állnia – tehetségnek, kitartásnak, szerencsének – és semmi nem szól örökre. Meg kell küzdeni azért is, hogy valaki megtartsa az elért pozícióját. Nekem szerencsém volt, édesapám miatt eleve adott volt egy környezet és egyfajta különleges figyelem, amiért másoknak rengeteget kell küzdenie, viszont abba nem gondol bele mindenki, hogy a figyelem középpontjában magamhoz képest a lehető legjobban kell teljesíteni és közben fenn is kell tartani az emberek érdeklődését, ami nagyon nehéz dolog manapság. De minden ember más, mindenki más nehézségekkel találkozik az útja során, és más fázisban kell több energiát mozgósítania a sikerért. De a végén talán minden út összeér.

Fotó: Huszár Boglárka/Józsefváros újság