Programok

Eseménynaptár

Budapest Főváros VIII. kerület
Józsefvárosi Önkormányzat

1082 Budapest, Baross u. 63-67.

06-1-459-2100

hivatal@jozsefvaros.hu

KERESÉS

Elárulva, távol a hazától

Megemlékezés a doni katasztrófa 76. évfordulója alkalmából

2019. január 11. péntek

Ünnepi megemlékezést tartottak január 10-én a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Ludovika Campusánál, ahol az egybegyűltek fejet hajtottak a második világháborúban a Don-kanyarnál elesett katonák és munkaszolgálatosok emléke előtt. Az ünnepség koszorúzással zárult, Józsefváros koszorúját Sára Botond polgármester helyezte el a Ludovika téri hősi emlékműnél.

Közel három emberöltő telt el 1943 csikorgó orosz tele óta, amikor a hazájától 1500 kilométerre, folyamvédelmi feladatokra berendezkedett 2. magyar hadsereg ellen megindult a mindent elsöprő offenzíva, amely során a Donnál állomásozó magyar haderő majdnem teljesen megsemmisült. Ám az azóta eltelt 76 esztendő legfeljebb enyhítette, de nem feledtette el a tragikus esemény emlékét, amely következtében egy egész ország gyászolt, hiszen alig volt hazánkban olyan család, amelyik ne veszítette volna el ennek következtében valamelyik tagját.

Erre a több mint százezer áldozatra emlékeztek Józsefvárosban a Ludovika téren, ahol a Himnusz közös eléneklése után emlékező imádságot celebrált Totha Péter Joel, a Magyar Honvédség tábori főrabbija, Jákob János protestáns tábori püspök, valamint Rácz István katolikus tábori lelkész.

Dr. Kaló József, az NKE Hadtudományi és Honvédtisztképző Karának docense beszédében felvázolta a huszadik századi magyar történelem eme különösen fájó eseményének történelmi hátterét.

Mint elmondta: a magyar katonák német követelésre vettek részt az oroszországi hadjáratban, amelynek céljait nem érezték magukénak. A magyar hadvezetés a rendelkezésre álló legjobb felszereléssel látta el a hadba vonulókat, ám ez még így is messze elmaradt mind az orosz, mind a német technikától és nem volt alkalmas a különösen zord, nem ritkán mínusz 30-35 fokos hideg elviselésére. Bár a német szövetséges ígéretet tett a hadsereg korszerű fegyverezettel való felszerelésére és élelmezésére, ám az ígéret jórészt csak ígéret maradt, így a 2. magyar hadsereg erejében nem volt összemérhető a szembenálló Vörös Hadsereggel.

Ez be is bizonyosodott az 1943 januárjában, amikor a védekezésre berendezkedett honvédekre – akik létszámukban sem voltak elegendően a rájuk bízott, több mint 200 kilométernyi arcvonal biztosítására – hat-, hétszeres túlerőben lévő szovjet haderő támadt. Katonáink ennek ellenére elkeseredett küzdelmet folytatva, folyamatos harcban, óriási veszteségeket szenvedve utolsóként hagyták el a harcmezőt, ám ezért embertelen árat fizettek: majdnem az egész hadsereg megsemmisült. „Hadseregünk helyzetéről elmondható, hogy erejét messze meghaladó feladatot kellett végrehajtania, az ellenséghez képest korszerűtlen fegyverzettel, nem megfelelő felszereléssel, elégtelen ellátással és létszámhátrányban.

Mindezt fokozta a rendkívül kedvezőtlen időjárás, a hófúvások miatt járhatatlan utak” – mondta Kaló József. Rámutatott: szövetségese is elárulta a magyar katonákat, hiszen a megígért felszerelés és fegyverzet nagy része sohasem érkezett meg, és a németek nem vették figyelembe a magyar hadvezetés jelzéseit, mely szerint erőink nem elegendőek a rájuk bízott feladat ellátására. „Adózzunk tisztelettel ezen magyar hősök emléke előtt” – zárta beszédét az egyetem docense.

A megemlékezés záróakkordjaként a Ludovika téri háborús emlékműnél koszorút helyezett el a Nemzeti Közszolgálati Egyetem, a Honvédelmi Minisztérium, valamint a Magyar Honvédség képviselője, kerületünk nevében Sára Botond hajtott fejet a hősök emléke előtt, majd mécseseket gyújtottak az elesett munkaszolgálatosok és katonák tiszteletére.

Szöveg: Zékány János

Fotó: Ványi Ákos/Józsefváros újság