Programok

Eseménynaptár

Budapest Főváros VIII. kerület
Józsefvárosi Önkormányzat

1082 Budapest, Baross u. 63-67.

06-1-459-2100

hivatal@jozsefvaros.hu

KERESÉS

„Nagyon fontos, hogy az ember szeresse azt, amit csinál!”

Beszélgetés Rónai Éva textilművésszel

2019. január 21. hétfõ

Rónai Éva Ferenczy Noémi-díjas textilművész több évtizede elismert alakja a magyar kárpitművészetnek. Francia gobelintechnikával szőtt művei egy álomszerű, mégis valóságos történeteket elmesélő mesevilágba repítik a szemlélődőket. Az 1931-es születésű, ma is aktívan alkotó és tanító Érdemes Művésszel – aki hosszú évtizedekkel ezelőtt itt, Józsefvárosban lelt otthonra – a Józsefvárosi Galériában nemrég megnyílt kiállítása kapcsán beszélgettünk többek között a múltról, a művészetekről és a családjáról.

Hány évesen kezdett érdeklődni a textilművészet iránt?

Tizennégy voltam. A Török Pál utcai iskolában érettségiztem, amit akkoriban Szépmíves Líceumnak hívtak. Az időm nagy részét ott töltöttem, többnyire reggeltől estig ott voltunk, annyi rajz- és szakóránk volt. Érettségi után dönteni kellett arról, hogy merre vezessen tovább az utam: tanuljak tovább, vagy vállaljak munkát. Végül úgy alakult az életem, hogy először dolgozni kezdtem, utána folytattam a tanulmányaimat. Eleinte egy textilgyárban, majd szaktanárként a Török Pál utcai iskolában helyezkedtem el, és csak utána mentem a főiskolára. Ott Eigel István festőművész volt a tanárom, aki szabályosan megsértődött, mert figurákat szőttem a kárpitokba.

Pedig lenyűgöző, ahogy ezek az alkotások egész történeteket mesélnek el.

És majdnem mindegyiknek igaz történet az alapja: az elefántos kárpitot például a lányomék indiai útja ihlette, a másik egy afrikai mondát dolgoz fel, amely szerint az emberiség ősapja egy krokodilszerű lény volt. A balatoni viharban hánykolódó hajót ábrázoló szőttes is valós élményen alapul.

Hogy születik meg egy-egy ilyen kép? Rögtön látja maga előtt az egészet?

Most már egyre kevésbé. Megvan az alaptéma, de gyakran jönnek közben az új ötletek, ezért az apró részletek szövés közben is változhatnak.

A mai napig tanít. Mondhatjuk, hogy a tanítványai tartják Önt fiatalosan?

Fiatalosan? (nevet) Lelki értelemben mindenképpen, és ez nagyon fontos, mert sok múlik azon, hogy az ember szeresse azt, amit csinál. Szeretek tanítani, mert a tanítványaim nagyon aranyosak és szorgalmasak. Sokan felvételiztek közülük a főiskolára, és többen igazi barátaimmá váltak.

Mióta él Józsefvárosban?

1956-ban költöztem a Teleki térre. Nagyon hamar otthon éreztem itt magam, mert a Teleki tér sarkán lévő lakásból nagyon szép kilátás nyílik a temető szobraira, az égre, ami mindig különleges látvány nyújt, és a rengeteg fára.

Igazi művészdinasztiáról beszélhetünk, hiszen a fia és a lánya is a képzőművészetben lelt rá a saját útjára.

A fiam, Roskó Gábor festőművész, a lányom, Roskó Beáta pedig Franciaországban él, grafikusként végzett, de mostanában főleg szobrokat készít és restaurál. Nagyon régi, többek között Toulouse-Lautrec által készített óriásplakátokat újítanak fel. Mindkét gyermekem zenei iskolába járt annak idején, szerintem a zene rettenetesen fontos az élethez.

Ön is tanult zenélni?

Zongorázni tanultam, amikor pedig középiskolás lettem, a tanárnő meghívott a Fővárosi Énekkarba. Én voltam ott a „kisbaba” (nevet), mert többnyire tanárokból állt a kórus. Tizenkét évig énekeltem velük. Mi akkoriban nem nagyon mehettünk külföldre, de a nemzetközileg is elismert karmesterek és muzsikusok tömegével jöttek akkoriban hozzánk, mert nagyon népszerű és elismert volt a Kodály-módszer. Nagyon sajnálom, hogy nálunk most kezd feledésbe merülni, pedig a mai fiatalok is sokat meríthetnének belőle. Az alkotás öröme mellett számomra ma is a zenehallgatás jelenti az igazi kikapcsolódást és feltöltődést.

Szöveg: Tukács Orsolya

Fotó: Senger Nikolett/Józsefváros újság