Mindössze 7 és 8 évesek voltak, amikor édesapjuk zenekarának vendégeiként először álltak közönség elé a Magyar Rádió Márvány Termében. Az erős kezdést aztán ugyanilyen erős folytatás követte.

Az idősebb fiú, Rezső – aki napjainkban mindössze húsz éves –­ a londoni Royal Academy of Music jazz-zongorista hallgatójaként a világ egyik legjobb bőgősével, Dave Hollanddal zenélhetett együtt. Döntős volt a Magyar Jazz Szövetség által 2016-ban meghirdetett

„Az év fiatal jazz zenésze” versenyen, megnyerte az I. Belvárosi Országos Jazz Versenyt, de zeneszerzőként is megcsillogtatta tehetségét a Jazz Combo Verseny döntőseként. Jelenleg a Liszt Ferenc Zeneakadémia jazz-zongora tanszakán Oláh Kálmán növendéke. Triójával a klasszikus jazzdalok mellett saját szerzeményeit játssza. „Klasszikus tanszakon kezdtem a zenei tanulmányaimat, aztán ­– amikor másodikos konzisként apuék egyik próbáját hallgattam – bevillant valami. Megfertőztek engem a jazz-zel”- emlékszik vissza a műfajváltásra.

A fiatalabb fiút, Dánielt többek között a Virtuózok című tehetségkutató tévéműsorból is ismerheti a klasszikus zenét kedvelő közönség. Az akkor tizenhat éves klarinétművész egészen a középdöntőig jutott. Londonban egy szemeszterre ő is a Royal Academy of Music növendéke volt, jelenleg pedig a Liszt Ferenc Zeneakadémiára készül felvételizni. „Londonban még nagyon fiatalok voltunk, fel sem fogtuk igazán, hogy mi történik velünk” – emlékszik vissza Dániel.

Mindkét fiú nagyon hamar megtalálta a saját hangszerét. Rezső – édesapjához hasonlóan – a zongorán játszva, illetve zeneszerzőként ejti bámulatba a közönséget, Dánielről pedig egész kicsi korában kiderült, hogy a fúvóshangszerek, azon belül a klarinét virtuóza. „A zenei általános iskolában, ahova Dani járt, kötelező volt furulyát is tanulni. Olyan gyönyörű hangon szólaltatta meg azt az egyszerű, műanyag furulyát, amit egy játékboltban vettünk neki, hogy azzal minden eldőlt. Hála a jó Istennek nagyon hamar megtalálta őt a saját hangszere” – emlékszik vissza büszkeségtől csillogó szemmel az édesapa.

A fiúk emlékeiket felidézve bevallják: a sok gyakorlás olykor fárasztónak tűnt, és szükség volt az apai szigorra. „De ezt nem éreztük igazán tehernek, a zenélés akkora örömöt jelentett számunkra” – teszi hozzá az ifjabb Jónás Rezső, majd öccse veszi át a szót. „Amikor az első nemzetközi versenyen kimondták, hogy én lettem az első, és amikor először játszottam szólistaként egy szimfonikus zenekarral, az fantasztikus érzés volt. Akárcsak a Virtuózokban szerepelni. Utána sorra jöttek a felkérések” – meséli csillogó szemmel.

„A jazzben az a jó, hogy változatos, rögtönzéssel teli. Sosem tudhatjuk előre pontosan, hogyan fog egy-egy dal megszólalni a közönség előtt. Engem ez inspirál leginkább, amikor a színpadon vagyok” – válaszolja Rezső arra a kérdésemre, mit érez a színpadra lépve. „Bár a klasszikus zenében adott a kotta, de szerintem is az az igazi, amikor valaki valódi egyéniség, és több mindent tud átadni, mint amit leírtak” – meséli Dani.

Arra a kérdésre, hogy mi kell ahhoz, hogy valaki ilyen rendíthetetlenül haladjon előre az úton, az édesapától kapok választ. „Ehhez nagyon kemény munkára, illetve egymás támogatása, inspirálására van szükség. Fontos szerepet játszik a családunk életében az is, hogy Jézus útján járunk. Hiszünk, és megpróbáljuk azt az életet élni, amit Isten vár tőlünk.”

Vezető kép: Jónás család

Fotó: Huszár Boglárka/Józsefváros újság

Szöveg: Tukács Orsolya