Simone Weil definíciója szerint, „a szeretet nem más, mint a figyelem”. Pár éve egy férfi azt válaszolta nekem, amikor megkérdeztem tőle, hogy minek köszönhető, hogy ennyire ért hozzám, és hogy bár nagyjából már kialakult személyiséggel létezem, még sem kell magamhoz használati utasítást adnom, azt válaszolta, hogy nincs benne turpisság, mindössze csak figyel rám. Hol a távolból, ahogy a hajamat fésülöm, hol két centire tőlem, figyeli az álmatlan éjszakák okozta szarkalábaimat, vagy a mosolyráncokat, amelyek az évek múlásával egyre határozottabban hirdetik, sok örömben van részem.

Aztán ez a fajta figyelem az évek múlásával átalakul. Ha mindketten teszünk egymásért és kapcsolatunkért, akkor nem kopik el, sőt, a figyelemből megismerés lesz. Nincs izgalmasabb és egyedibb, mint amikor két ember a kezdeti megismerkedés időszakában felfedezik egymást, a másikon keresztül pedig a világot. Egymás kaleidoszkópjaivá válhatunk, és később örömmel ismerhetjük fel a már látott mintákat, biztonságra és megnyugvásra lelve.

Ne féljünk az elmélyüléstől, merjünk kitartani a másik mellett, és adjuk meg azt, amire már nulla perces csecsemőkorunktól vágyunk: a figyelmet. Igaz, nem vehetjük meg az utolsó öt percben a randi előtt a sarki virágosnál, szalagokkal sem köthetjük át, de nem is a kukában végzi pár nappal később.

Fotó: Senger Nikolett/Józsefváros újság

Szerző: Pfliegel Dóra