Budapest Főváros VIII. kerület
Józsefvárosi Önkormányzat

1082 Budapest, Baross u. 63-67.

06-1-459-2100

hivatal@jozsefvaros.hu

„Csak addig adom át magam a szerepemnek, amíg a színpadon vagyok”

Beszélgetés Boncsér Gergely operaénekessel

2019. február 20. szerda

Boncsér Gergely operaénekest a klasszikus zenét kedvelő közönség mellett az operettek nézői is jól ismerik, hiszen az operák hősszerelmeseinek megformálása mellett számos bonviván szerepben is bizonyított már. A fiatal tenorral az Erkel Színházban február 22-én bemutatásra kerülő Gioconda című előadás kapcsán beszélgettünk többek között az általa megformált karakterről, az érzelmek kordában tartásának fontosságáról, és a munka iránti alázatról.

A Gioconda című darabban Enzo szerepét alakítja. Milyen lesz az álruhás herceg?

Enzo személyisége leginkább a szerelmi szálon keresztül rajzolódik ki. Nem tud szabadulni a gyerekkori szerelmétől, nem találja a helyét a világban, ezért tér haza Velencébe, és próbálja felkutatni Laurát. Egy igazi hősszerelmes, aki ezért a szerelemért él. Alapvetően nem harcias típus, de a körülmények és Gioconda kiváltják belőle, hogy akár ölni is képes lenne a szerelméért. A tetteit erősen befolyásolja Gioconda érzelmi világa.

Mi jelenti a legnagyobb kihívást a szerepben?

Elsősorban a zenei része az, ami nagy koncentrációt igényel. Arra kell törekednünk, hogy egy kicsit kordában tartsuk az érzelmeinket az indulatos, érzelmektől fűtött jelenetekben is. Például amikor éppen meg akarom ölni Giocondát, vad és vehemens kell legyek, de ennek nem láthatja a kárát az énektechnika. Az agyunknak nagyon is résen kell lennie ilyenkor, különben a hangunk sínyli meg a dolgot. 

Fotó: Berecz Valter

Az előadások végén könnyen le tudja tenni a szerepét?

Realistább vagyok, mint a művészek általában. Csak addig adom át magam a szerepemnek, amíg a színpadon vagyok. Az ideális arány a fele érzelem és fele értelem. Amíg ez megvan, addig nem is tud annyira elborulni az agyam, hogy mondjuk a Bohém élet után, amikor a darab végén meghal a szerelmem, fél órán keresztül gyászban legyek. Ez is egy szakma, és a profizmus az, amikor az ember csettintésre elő tud venni, majd le tud tenni érzéseket a színpadon.

Hogyan került kapcsolatba a klasszikus zenével?

A középiskolám kórusvezetőjének erőszakossága révén (nevet). Amikor kettőkor kicsengettek, mindenki özönlött ki az iskolaépületből, de ő utunkat állta, és visszaparancsolt minket a kóruspróbára. Így derült ki, hogy van egy kis hangom, így énekelni kezdtem. A Műszaki Földtudományi Karra jelentkeztem az egyetemen, mellette pedig dolgoztam, hogy legyen elég pénzem. Az egyik ismerősöm szólt, hogy a Miskolci Nemzeti Színházban statisztákat keresnek. Jelentkeztem, és nem statisztának, hanem az énekkarba vettek fel. 

Nem érezte soha, hogy hátrányban van azokhoz képest, akik gyermekkoruktól erre a pályára készültek?

Nem tanultam zenét, ami nagy hátrány. Sokkal több időt kell fordítanom a szereptanulásra, sőt a színpadon is sokkal érzékenyebben érint például egy akusztikai körülmény, mert zsigerileg nincs bennem egyfajta alap. Az aktuális darabon tanulom meg azt, amit mások megtanultak szolfézs- vagy zenetörténet órán. Ezért sokkal nagyobb koncentrációt, és sokkal alaposabb felkészülést igényel, de mire a premierre jutok, addigra már úgymond felzárkózom, sőt talán le is hagyom azokat, akik hanyagul kevés energiát fordítanak a felkészülésre. Én dolgozni mentem a színházba, nem azért, mert az volt az álmom kisgyerekkorom óta, hogy eljátsszam ezt vagy azt a szerepet.

Fotó: Rákossy Péter

Mondhatjuk, hogy az égiek keze van abban, hogy végül rátalált a saját útjára?

Tagadhatatlan a Jóisten szerepe, így vagy úgy, arra az útra tereli az embert, amit neki szánt. Ő irányított engem a miskolci színház énekkarába, aztán amikor éreztem, hogy ott nem lehet tovább fejlődni, és fel kell menni Pestre, kaptam egy ösztöndíjat, amiből tudtam aztán albérletet fizetni és elég volt a megélhetésre. Egy teljesen bizonytalan létre feljöttem ide a fővárosba, mert azt éreztem, hogy meg kell próbálnom. Ő rendelte mellém a mostani tanáromat is, aki nem kért pénzt azért, hogy foglalkozzon velem. Létezik egy mondás, miszerint mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. Én azt mondom, hogy ha az ember beleteszi a saját maga munkáját, akkor az élet, vagy ha tetszik, a Jóisten hozzá fogja tenni azt, amit az alapján megérdemel.

Szöveg: Tukács Orsolya

Fotó: Huszár Boglárka/Józsefváros újság

A weboldalunkon cookie-kat használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. Részletes leírás Rendben