Programok

Eseménynaptár

Budapest Főváros VIII. kerület
Józsefvárosi Önkormányzat

1082 Budapest, Baross u. 63-67.

06-1-459-2100

hivatal@jozsefvaros.hu

KERESÉS

Beszélgetés Fehér Adriennel

„A tehetség, a tudás és a hit előbb-utóbb mindent a helyére terel”

2019. április 01. hétfõ

Titokzatos, lassan megnyíló, mégis figyelmet követelő személyiség, és mindent elsöprő erejű, hajszálpontos éneklés. Az én szememben ezek teszik izgalmas, párját ritkító tehetséggé Fehér Adrienn énekesnőt és színművészt, akivel a Turay Ida Színházban beszélgettünk egyebek között az ott nemrég bemutatott Rocknagyi című előadásról, a tanulásról és a tanításról, illetve a gondviselésről.

Hogy érzi magát a Rocknagyi, Tina Turner szerepében?

Ez egy igazi jutalomjáték számomra. A Turay Ida Színháznak az egyik különlegessége, hogy van egy kitűnő írónk, Topolcsányi Laura, és egy remek zeneszerzőnk, Berkes Gábor, akiknek köszönhetően számtalan lehetőség nyílik meg, és elképesztő feladatokat kapok itt. Ezt elsősorban Darvasi Ilonának köszönöm, aki másodszorra ad nekem lehetőséget arra, hogy „énekesnőt” alakítsak a színpadon. A rendezővel, Szurdi Miklóssal már 28 éve dolgozunk együtt, ő volt az első mentorom. Annak ellenére, hogy sok műfaj – többek között a jazz is – fontos része a szakmai életemnek, mégis a rock az, ami a lényem legmélyéről jön, amire igazából születtem.

Pedig a pályája a klasszikus zene irányába indult.

Volt idő, amikor majdnem operaénekesnő lettem. A nagypapám, Fehér Pál operaénekes és az édesapám, Fehér András zeneszerző és rendező miatt mondhatni a Magyar Állami Operaház díszletei között nőttem fel, egy elképesztő, csodálatos világban. Emellett gyerekként Polgár László és Kincses Veronika kérdezgettek arról, hogy mikor éneklek már végre, így hamar egyértelművé vált az utam. Nem véletlenül alakulnak ki a művészdinasztiák, hiszen a gyermek a szüleitől ezt látja, ez válik számára normává. Már a Magyar Rádió Gyermekkórusának tagjaként hozzászoktam ehhez az életmódhoz. Olykor reggeltől estig a színpadon voltunk, belföldön és külföldön is turnéztunk, miközben a legnagyobbaktól tanulhattam. Van egy karvezetés és énekszakos tanári végzettségem is, és a mai napig nagyon sokat profitálok abból, amit akkor, ott tanultam.

Jut ideje énektanításra is?

Igen, magántanárként. Néha sajnálom szegény tanítványaimat, mert előfordul, hogy akár egy-két hónapos szüneteket is kell tartanunk, annyira besűrűsödik a próbák miatt az időbeosztásom. Ez a rendes állami oktatási keretek között nem lenne megoldható. Nem mondhatnám, hogy ne haragudjatok, de most nem tudok jönni egy-két hónapig. (nevet) Pedig szívesen csinálnám, mert a zeneoktatás nem olyan kötött, mint mondjuk a matematika. A lényeg, hogy élményt nyújtson az óra, és akkor észre sem veszik a gyerekek, hogy tanulnak.

Volt olyan darab, amiből önmagával kapcsolatban tanult valami újat?

Tulajdonképpen majdnem minden darab rávilágít valamire. Mindegyikből tanulunk, és mindegyikben talál az ember valami kapcsolódási pontot a saját életéhez. A Rocknagyiban például Gazdag Panni, a színésznő bőrébe bújva sosem ütöm az asztalt, mondván: én vagyok a legjobb erre a szerepre, tessék engem meghallgatni. Nem is történik semmi az életemben, egészen addig, amíg negyven évesen véletlenül megkapom ezt a szerepet, és a kollégáim, barátaim szeretetének és támogatásának köszönhetően be tudom bizonyítani, hogy igenis, alkalmas vagyok rá. Az én életemben is pont így van: nem vagyok könyöklő típus. De nincs is értelme erőszakosan törtetni és szétrombolni a környezetünket, mert a tehetség, a tudás és a hit előbb-utóbb mindent a helyére terel.

Készen kell állni, és aminek kell, az úgyis ránk talál?

Így van. És ez az egyik legnehezebb dolog az egészben: a készen állás. Cserháti Zsuzsa például 45 éves volt ­– épp annyi idős, mint most én – amikor lehetőséget kapott a visszatérésre. Csakhogy addigra annyira elfáradt, hogy már túl késő volt. Velem nem történtek olyan szörnyű dolgok, vagy csak másképp vagyok erős, mint ő volt, nem tudom, de egy biztos: nagyon fontos, hogy az embernek legyen hite.

Pontosan mi az, amiben hinni kell?

Én a gondviselésben hiszek, de abszolút elfogadó vagyok ezen a téren, nem hiszem, hogy csak egy helyes út lenne. Azt viszont nem szeretem, ha valaki meg akarja nekem mondani, hogy miben és hogyan higgyek. Ők is higgyenek bennem annyira, hogy tudják: korrektül fogom csinálni. Hiszek abban, hogy a gondviselés így vagy úgy a megfelelő útra terel minket. Nekem például egy kemény válás kellett ahhoz, hogy magamra találjak, és azt mondjam: most én leszek a fontos a saját életemben. Azóta minden évben van egy-egy nagy projekt, mint például a Quincy Jones koncert vagy az Oltári csajok című sorozat, amire mindig az esélytelenek nyugalmával jelentkeztem, és mégis sikerültek. Ezek a visszajelzések időről időre megmutatják, hogy jó úton járok.

Fotó: Huszár Boglárka/Józsefváros újság

Szöveg: Tukács Orsolya