Kovács Lászlóné Rákóczi úti otthonában fogadott bennünket, és amikor ajtót nyitott, azt hittük a lánya áll előttünk: se egy ősz hajszál, se a kilencven év eseményeinek lenyomata. Vidám mosollyal invitált be minket a szobába, amely telis-tele volt családi fényképekkel, apró emléktárggyal, amelyeket barátoktól, rokonoktól kapott. A falakon férje édesanyjának és unokájának kézimunkája, megannyi külföldről hozott ereklye, a szekrényen pedig a születésnapi ajándékok sorjáztak: egy rajz a dédunokától, egy vers az egyik lányától… Elmesélte, amikor a szűk család jön látogatóba, akkor húszan zsúfolódnak be a szobácskákba, ugyanis két lánya, öt unokája és nyolc dédunokája van.

Kovács Lászlóné Endrődről származik – ma Gyomaendrőd része –, Budapestre 1947-ben, Józsefvárosba az egyetem elvégzése után, 1957-ben költözött. Élete során több mint huszonöt országban járt, és több egyetemet, főiskolát is elvégzett. Dolgozott iktató-anyakönyvezetőként, a diploma megszerzése után pedig villamosmérnök lett. Nyugdíjba vonulásáig a Külkereskedelmi Minisztérium főelőadója volt.

Nyugdíjasként elvesztette három ujját, ám ez nem akadályozza őt a mindennapokban. Rendben tartja a lakást, maga süt-főz, eljár otthonról, és mióta egyedül él, Szemelvények az életünkből címmel papírra vetette saját életét és férje családjának történeteit is. Az elbeszélés az első világháborúban kezdődik és napjainkig tart. Mint mondta, azért látott hozzá, hogy az unokák, dédunokák is emlékezhessenek arra, amire ő, neki ugyanis mindig hiányzott, hogy többet tudjon felmenőiről. 

Fotó: Senger Nikolett/Józsefváros újság

Szöveg: Beleznai Csenge