Programok

Eseménynaptár

Budapest Főváros VIII. kerület
Józsefvárosi Önkormányzat

1082 Budapest, Baross u. 63-67.

06-1-459-2100

hivatal@jozsefvaros.hu

KERESÉS

Én csupán közvetítő vagyok

Beszélgetés Hajdók Judit orgonaművésszel és kutatóval

2019. augusztus 13. kedd

Józsefváros mindig népszerű volt a művészek körében: sok író, színész, festő és zenész választotta otthonául. Hajdók Judit orgonaművész és -kutató koncertjei és tudományos munkája során beutazta a világot, de a szíve mindig visszahúzta a Palotanegyedbe, abba a harmadik emeleti lakásba, amely már gyermekként is az otthona volt. A művésznővel az Építész Pince toszkán hangulatú, borostyánnal díszített udvarán beszélgettünk többek közt a hangszerek királynőjéről, józsefvárosi emlékeiről, illetve arról, mennyire fontos egy-egy koncert kapcsán a közönség szerepe.

Több mint fél évszázada él Józsefvárosban…

Itt születtem, és nőttem fel a Belső-Józsefvárosban, hat testvéremmel együtt. Ide jártam általános iskolába is, és a Múzeumkertben játszottunk a szomszéd gyerekekkel. Sok szép emlék köt ide, sőt, ma is itt élek, a volt családi otthonban, egy harmadik emeleti lakásában. Így bármikor kedvemre élvezhetem a pezsgést, amitől mindössze három emelet választ el.

Hogy került kapcsolatba a zenével?

Ötéves koromtól zongorázni tanultam, de az nem kötött le igazán. 15 évesen édesanyám kántorképzőbe íratott, akkor érintett meg és láncolt magához egy életre a templomi orgonából áradó varázs.

Először orgonaművészként szereztem három diplomát és koncerteztem számos országban, ma pedig orgonakutatóként és szakértőként inkább a hangszer tudományos vonatkozásaival és történetével foglalkozom.

Mi teszi a hangszerek királynőjévé az orgonát?

Nagyon sokat számít a környezet, amiben megszólal. Bár már a bizánci kultúrában és a rómaiaknál is jelen volt, a keresztény egyház fejlesztette ki igazán. Bekerült a templomba, ahol a liturgiát szolgálta, és együtt fejlődött az építészeti és zenei stílusirányzatokkal. A templomi akusztika és az épület emelkedett hangulata, légköre, szellemisége is hozzájárulnak, hogy az ember minden más hangszernél szebbnek hallhassa az orgona hangját.

Van kedvence a hazai orgonák közül?

Nehéz választani, mindegyik más miatt különleges. Az ország legrégebbi orgonája 1633-ból a soproni Szent György Dómtemplomban mindenképp fontos helyet foglal el a szívemben, és a Belvárosi Ferences templomé is, amelynek az egyik tervezője voltam. Állandó orgonistaként sokat játszottam abban a templomban. Elismerem a leghíresebb magyar orgonaépítő dinasztia, a háromgenerációs pécsi Angster-cég orgonáit is. A 3100 magyarországi orgona egyharmada hozzájuk köthető, így ők fontos szerepet játszanak a kutatásaim során: többek között a cégalapító, Angster József több mint 500 oldalas naplójának kéziratát is én dolgoztam fel a család megbízásából. A józsefvárosi orgonákat is egytől-egyig ismerem, egyebek közt a Jézus Szíve Jezsuita Templom megújuló orgonájához tőlem kértek előzetes tervet.

Mi a legnehezebb az orgonajátékban? Laikusként azt gondolnám, a kéz és a láb mozdulatainak összehangolása.

Ha korán kezdi az ember, azt automatikusan megtanulja, ahogy a több soros kották olvasásába is bele lehet jönni. Ami igazán nehéz, az a hangszínek megtalálása, a darabok meghangszerelése.

Sok orgonát kell kipróbálni és megismerni ahhoz, hogy egy darabot gyorsan meg tudjunk hangszerelni, és az orgona adottságaihoz mérten ki tudjuk választani a hangszíneket. A láb és a kéz koordinálása nem olyan nehéz, bár elhiszem, hogy kívülről nézve csodabogaraknak, akrobatáknak tűnünk játék közben.

Olykor kórusokat is kísér. Mit szeret jobban: egyedül vagy másokkal együtt állni közönség elé?

Amikor magam vagyok, sokkal közvetlenebb a kapcsolatom a hangszerrel és a közönséggel is. Nincs karvezető, aki például olyan tempót diktálna, amit én nem érzek sajátomnak. Egyedül fellépni azért is előnyös, mert a karvezetőkkel ellentétben én mindig annak az orgonának az adottságaihoz választom a műsort, amelyiken éppen játszom.

Mennyire játszik fontos szerepet az orgonakoncertek során a közönség? Lehet őket érzékelni egyáltalán?

A végén a tapsot mindenképp. (nevet) A közönség fontos, hiszen a művészek közölni szeretnének valamit, ahhoz pedig kell valaki, aki meghallgatja őket. Még gyakorlás közben is ott látok, érzek magam előtt valakit, akinek majd bemutatom a darabot. Én csupán közvetítő vagyok: újra alkotok egy művet azért, hogy valakinek előadhassam.

Fotó: Huszár Boglárka/Józsefváros újság, Hajdók Judit

Szöveg: Tukács Orsolya