A Szigony utcában jött velem szembe egy mosolygós afrikai lány, vettem egy nagy levegőt, s megszólítottam. Sarah a szomszéd utcában lakik, kenyai és egyetemre jár. Angolul beszélgettünk. Kedves volt, de nem állt kötélnek interjúra, ám felajánlotta, hogy a barátainak bemutat. Nem vettem komolyan, hiszen csak pár percet beszélgettünk, de hamarosan sms-ekkel kezdett bombázni, mert számos barátját megkereste. Így találkoztam végül Helennel és Frederikkel. Sarah ugyan nem akart szerepelni, mégis meg kell említenem, mert olyan kedvesen segített még napokon át. Most már ő sem csak egy egzotikus lány, hanem igazán kellemes ismerős, aki nagyon is beleillik a mi világunkba.

Sarah-hoz hasonlóan Helen és Frederik is egyetemista, akik állami ösztöndíjjal tanulnak nálunk, és egy baráti körbe tartoznak. A hazájukról, családjukról, céljaikról és magyarországi tapasztalatiakról kérdeztem őket.

Helen Barbosa a Zöld-foki Köztársaságból jött Magyarországra tanulni. Állami ösztöndíjas, az ELTE környezetvédelmi mesterképzésében vesz részt 2018 óta. Huszonkilenc éves, afrofrizurás vidám lány. Kollégiumban lakik, egyszerű körülmények között. A Zöld-foki szigetek az Atlanti óceánban, Afrikától kb. hatszáz kilométerre találhatók, összterületük nagyjából Fejér megyével megegyező, alig félmillió lakossal.

„A hazám olyan, mint a Paradicsom” – mondja Helen.

„A turistáknak valóban az, nekünk nem mindig. Vulkánkitörés és szárazság, vízhiány okoz gondot. Hiába vagyunk az óceán közepén, édesvíz kevés van, az eső pedig ritkán esik. A gazdák küszködnek a megélhetéssel. Mi is súlyos ökológia problémákkal szembesültünk. Ezért tanultam környezetvédelmi mérnöknek, és ezért képzem magam tovább. Tizenöt éve önkéntesként veszek részt környezetvédelmi programokban, és a diplomámmal profi segítséget nyújthatok majd.”

A szigetek lakói a volt rabszolgák és a portugál gyarmatosítók leszármazottai. Helen nevetve mutat magára, mint mindkét embertípus tökéletes keverékére. A nyelvük is keverék: van egyszer a Zöld-foki szigeteki kreol, míg a hivatalos nyelv ma is a portugál, bár maga az ország 1975-től független állam.

„Mi vidám nép vagyunk. Viszonylag szegények, de szeretjük a zenét, a táncot, az együttlétet a barátokkal és rokonokkal. Budapest igazán szép, de a klímát nehéz volt megszokni. Az első tél nagyon megviselt, majdnem feladtam. Végül elfogadtam, hogy itt sok a szürke nap. A képzés azonban nagyon jó, és a szakmai gyakorlatok, amiket a víz- és a csatornázási műveknél folytatok, lenyűgözőek. Ritkán járok szórakozni. A magyarok szégyenlősek, azt vettem észre. Nem mernek megszólítani, nem kezdeményezik a barátkozást. Ez nekem szokatlan, pedig egyébként jó barátok, ha túljutunk a nehezén.”

Frederik Kumah szintén 29 éves, Ghánából jött ide tanulni, szintén államközi egyezmény alapján. A Corvinus mesterképzésében vesz részt, politikatudományt hallgat. Ő sokkal visszafogottabb, mint Helen, aki szerint ez jellemzőbb a kontinensen élőkre. Ghána Nyugat-Afrika közepes méretű állama, nem messze a Zöld-foktól. Egykor az Ashanti Birodalom része volt ez a terület, aminek a gyarmatosítás vetett véget. Ghána 1957 óta független állam.

„Ghánában sokféle nép él, akik sokféle nyelven beszélnek. Az én anyanyelvem a twi, ami egyike a fő nyelveknek, de az angol az, amivel az országon belül megértjük egymást” – mondja Frederik. „A falvakban még nagycsaládban élnek ez emberek, sőt faluközösségben. Ez sok mindenben erős kötöttséget jelent, de gazdag kapcsolatrendszert és biztonságot is. A szüleim a munkahely miatt a városba költöztek, mi ezért nyugati jellegű család vagyunk. Ha eltávolodtunk is a régi közösségtől, időnként visszajárunk.”

Frederik csak nemrég, 2019 őszén jött Budapestre, ezért még nagyon bizonytalanul közlekedik a városban. Az ő napjai is az egyetemen és a kollégiumban telnek. „Ghánában is politikatudományt tanultam, hivatásos politikusnak készülök. Húsz év múlva szívesen látnám magam parlamenti képviselőként, de addig még sok a teendő. Szeretnék itt is értékes kapcsolatokat kiépíteni, de még alig ismerek valakit. A magyarok nagyon zárkózottnak, visszahúzódónak tűnnek, bár mindig segítőkészek velem.”

Úgy látszik, valóban nem merjük megszólítani az idegent. Én időről-időre meg fogom tenni, mert öröm barátra lelni egy ismeretlenben.

Szöveg: Bányay Géza

Fotó: Ványi Ákos és Bányay Géza