Programok

Eseménynaptár

Budapest Főváros VIII. kerület
Józsefvárosi Önkormányzat

1082 Budapest, Baross u. 63-67.

06-1-459-2100

hivatal@jozsefvaros.hu

KERESÉS

A KULCS AZ EGYÜTTÉRZÉS ÉS A TAPINTAT

Átváltozások

2020. január 14. kedd

Mindketten az egészségügyben dolgoztak korábban, de szükségét érezték a váltásnak, így már több éve a Józsefvárosi Szociális Szolgáltató és Gyermekjóléti Központ különböző munkaköreiben szolgálják a helyieket. Elhivatottságukat igazolja, hogy a nemrég átadott Józsefvárosi Szociális Munkáért Díj kitüntetettjei. Kovácsné Kocsis Juditot és Barta Béláné Erikát is meglepte az elismerés, mert úgy tartják: csak a munkájukat végzik.

Judit korábbi munkahelye a Szent Imre Kórház volt. Ugyan már nem emlékszik rá, hogy annak idején miért éppen az egészségügyi szakközépre esett a választása, de döntését nem bánta meg. Ápolónőként kezdett. Sokáig élvezte a munkáját, hosszú évekig meg sem fordult fejében a váltás gondolata. Szerette, hogy a munkanap végén úgy távozhatott, hogy megtett mindent a betegekért. Ám idővel a lelkesedés és a megelégedettség érzése elhomályosult:

a kritikus munkaerő- és eszközhiány közepette, az állandó rohanásban a betegekre egyre kevesebb idő jutott. A szakmai napokra és képzésekre pedig már végképp nem maradt sem ideje, sem ereje.

Megcsömörlött, muszáj volt lépnie.

„Mit kezd negyven beteg azzal a nővérrel, aki zokogva megy be dolgozni és a háta közepére sem kívánja már ezt az egészet, aztán a műszak végén magára csukja a WC ajtaját, hogy senki ne találja meg? A tehetetlenség érzését viselni fizikailag is fárasztó!”

Erika a II. számú Gyermekklinika hematológiai osztályán kezdett nővérként. Rajongott a gyermekekért, örömmel ápolta őket, ám mélységesen megrázta, ha valamelyiküket elveszítették. Leginkább lelkileg viselték meg a kórházi ápolóként eltöltött évek. „Látni a gyászoló szülőt nagyon nagy teher. Érhet-e bárkit is szívet tépőbb fájdalom, minthogy elveszíti a gyermekét?” A kórházi munka „velejárója”, a halálfélelem, átszőtte a mindennapjait. Amikor maga is édesanyává vált, évekig képtelen volt szabadulni ettől. Féltette gyermekeit, folyton azt leste, egészségesek-e. A nagyobbik fia egyszer leukémiára hasonlító tünetekkel került kórházba. Szerencsére csak vírusfertőzés volt, de ekkor született meg a végső döntés: nem tér vissza a kórházba. Judit háromgyerekes édesanyaként az otthon töltött idő alatt kezdett el tanulni. Olyan képzést keresett, amely kiegészíti, kiteljesíti addigi pályáját, de mégsem terheli le annyira. Szociális munkás szakra jelentkezett, mert annak fókuszában – akár az egészségügyben – az emberek megsegítése áll. Ám hiába volt már a kezében a diplomája, hiányzott a bátorsága a váltáshoz. Egy jóbaráttól kapott lelkifröccs azonban helyre tette.

2016-ban lépett egy merészet, maga mögött hagyta a fertőtlenítőszagot, és családsegítőként kezdett dolgozni Józsefvárosban.

A lehetőségért azóta is hálát ad a sorsnak. Legjobb tudása és a segítés szándéka hajtja, ugyanakkor fontosnak tartja, hogy a szakember ne élje át a maga teljességében az ügyfél problémáit – meg kell tudni húzni a határt. Rengeteg szívbemarkoló eset van, de két egyforma helyzet nincs. Erika is nyugalmasabb állást keresett: olyan hivatást, amellyel közvetlenül tud adni másoknak is. A két gyermeke mellett tanult ő is a GYES évei alatt. Kéz- és lábápolói, műkörömépítő képzést végzett. Nem álmodott saját szalonról, így örömmel jelentkezett egy hirdetésre, amikor a szociális szférába kerestek pedikűröst. Fel is vették rögtön – ennek már csaknem nyolc éve. Ápoló lett ismét. A legfiatalabbak istápolása után most az idősekkel törődik. Hetente három napot pedikűröz, ám ez nem csak szépészeti szolgáltatás. Jár mellé értő figyelem, és ha a vendég úgy kívánja, lelkisegély-szolgálat is.

A hét többi napján nyugdíjasokat látogat, segíti őket hétköznapi dolgaik elrendezésében. Előfordulnak nehéz napok, pozitív látásmódja azonban átsegíti őt mindenen. Gyakran találkozik drámai sorsokkal. „Számos idős embertársunk él méltatlan körülmények között, szívfacsaró szembesülni ezzel, hiszen ledolgoztak egy életet.” Nem ítélkezik, jó szívvel viszonyul mindenkihez, családtagként tekint a gondozottjaira. Együttérzés és tapintat – ezek mindennapjainak kulcsszavai. Judit az elmúlt években visszakapta a régi lendületét és lelkesedését. A napi teendők mindegyikét, legyen az családlátogatás vagy ügyfélfogadás, készségesen, alázattal végzi. Nem akar váltani, az emberekkel való törődés a pályán tartja. Jól érzi magát a bőrében, újra elégedetten tér haza. Ahogy Erika is, akinek szintén fontos, hogy úgy tegye a dolgát, hogy minden reggel tükörbe tudjon nézni.

Szöveg: Kolonics-Imre Zsófia

Fotó: Ványi Ákos

A weboldalunkon cookie-kat használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. Részletes leírás Rendben