Ha behunyod a szemed, láthatod a konflist, a krinolin szoknyás hölgyeket és sétapálcás urakat a Múzeum körúton, az ántivilág pezsgő kereskedelmi életét a világvárosi Corvin Nagyáruház körül, a palotákat, amik még főúri lakok voltak a Palotanegyedben és a forradalom barikádjait, amik orosz tankokat tartottak fel ‘56-ban. A Mikszáth téri gyermekfogászat épületét is láthatod, ahová kisiskolásként vitt el a tanítónéni a ‘70-es évek elején, már ez is történelem.

Megváltozott a világ, már semmi sem a régi, mondjuk, pedig egy örök városban élünk. Nekünk nem kell elmenni Velencébe, hogy átéljük, milyen érzés a múltban élni, mert magunk is ott élünk. Az életünk persze a mostról szól és a jövőről, s ebben éppen olyanok vagyunk, mint azok, akik valaha itt sétáltak.

Budapest a 19. század végén lett világváros, s ennek szépségéből sokminden megmaradt eredeti formájában. A József körút képe például alig változott. Érdemes néha turistaként végigmenni a városon, hogy meglássuk szépségét, és megértsük, mi vonzza ide az idegent. Igaz, neki a golyóütötte lyuk a Nap utcai ház falán csak érdekesség, nekünk a múlt szendvedését és a lassan évszázados elhanyagoltságot juttattja eszünkbe, ami csak lassan tünedezik el.

A múltat nem kell visszahoznunk, de értékeit már nekünk kell megőriznünk. Ezek az értékek nem kormányok és rendszerek adományai, hanem az előttünk élő polgárság munkájának gyümölcsei, amiknek mi vagyunk az első számú örökösei. Amikor a múlt és jelen egymásra vetített képeit nézem, feltűnik, hogy ebben nincs egyezés. A múlt alakjai magukénak érezték a várost. Ez ma nincs így, és ez nincs így jól. Ehhez is jussunk van – a képek ezt üzenik.

Szöveg: Bányay Géza / Fotók: Huszár Boglárka és Fortepan