Idén lesz negyedik éve, hogy speciális kávézó és kultúrpont debütált a nagyközönség előtt. A Premier Kultcafé a Fogadj örökbe egy macit Alapítvány kampányából nőtte ki magát, melynek célja volt, hogy felhívja a figyelmet a megváltozott munkaképességűek hazai helyzetére. Kárász Róbert, az ismert újságíró-műsorvezető, a hely házigazdája, egyben az alapítvány elnöke, úgy ítélte meg: a 2012-ben indult sikeres kampány fejleszthető, így a munkahely-teremtési programjuk első lépéseként nyitották meg a hajdanán a Vörösmarty Mozit kiszolgáló helyet Premier Kultcafé néven. Felújították, megmaradt a mozi is, kialakítottak egy hatalmas rendezvénytermet, és a korábbi előtérben kapott helyet a kávézó. A kezdetben 6 fogyatékossággal élő munkatársat foglalkoztató intézmény személyzete mára 15-re bővült. Munkájukat a mindennapok forgatagában Kaskötő Lajos Istvánné Böbe, a mentoruk segíti, az operatív munkát pedig Kárász viszi.

Jótékony terápia

A reggeli rohanás miatt emelkedett stresszhormon-szinttel robogok be a kávézóba, és rögtön a házigazdába akadok, aki létrát tart a kezében. Megbütykölné a magasban rögzített tévét, de félbehagyja a munkát, hellyel kínál. A kérdésre, hogy mit innék, nagy nehezen kibököm: egy capuccinót. Megszabadulok a két oldalamra lógó táskáim terhétől és a kabátomtól, kifújom a tömegközlekedés okozta mérget magamból, és leülök. Épp arról faggatom Kárász Róbertet, fontos-e, hogy egy közismert személy valamilyen társadalmi célú kezdeményezés mellé álljon, mire azt feleli, ildomos lenne mindenkinek. Eközben megpakolt tálcával, megfontolt léptekkel, koncentrálva közeledik sárga pólójában Dávid a kávékkal. Gyorsan egy helyre csoportosítjuk az asztalon található dísztárgyakat, Robi készségesen segít leemelni a csészéket, a Dávid nyomában érkező, dzsúzokat szervírozó Ancsikának pedig a poharakat. Megköszönjük. Ancsika azt válaszolja, szívesen, és Kárász felé fordulva hozzáteszi: szeretlek. Ő visszaválaszol: én is szeretlek.

Nem ám szerelmi édelgés ez, félreértés ne essék. Mintha apa és lánya között játszódna le a rövid kis közjáték. Elmosolyodok, úgy rendesen. „Ők az életem fontos részei” – hangsúlyozza Kárász. Ezért nem is telik el nap, hogy ne térjen be a kávézóba. „Az egész ház hangulatát ők határozzák meg. Ha gyagyás napod volt, bejössz ide, meglátod őket és azt mondod, nem kell a problémáidon gyötrődnöd, mert itt olyan impulzusokat kapsz, hogy rájössz, nem a te problémád a probléma – mintegy terápiaként hat rád” – mutat rá a lényegre. És milyen igaza van: ereszkedik a pulzusszámom, kezdem felvenni a hely ritmusát. Végre megérkezem lélekben is.

Csak természetesen!

A tapasztalat szerint sokaknak gondot okoz, hogyan viszonyuljanak fogyatékkal élő embertársainkhoz. Egyesek talán zavarba jönnek, mások inkább elfordulnak, tudomást sem véve róluk. Ez a hozzáállás még jobban eltávolítja egymástól a két világot. A Kultcafé olyan hely, ami lehetőséget ad a két csoportnak közelebb kerülni egymáshoz – fejti ki Kárász. „Létrehoztunk egy kávézót, ahol segítjük és tanítjuk a nem fogyatékkal élőket, hogy természetes legyen ez a közeg számukra.” A nyitás után történt, hogy egy fiatal egyetemista lányokból álló társaság érkezett. Rémülten kérdezték, hogy a Down-szindróma fertőző-e. „Döbbenetes volt megélni azt a pillanatot és realizálni, mennyire ismeretlen számunkra a fogyatékkal élők világa” – emlékszik vissza. Az eset egyedi, nemigen vannak negatív élményeik, sőt a gyakorlat azt mutatja, hogy lassan ugyan, de valamennyien terelhetőek vagyunk az elfogadás irányába.

Éppen ezért Kárászék például nem is vállalnak külsős rendezvényt, inkább behívják a cégeket, hogy helyben lássák vendégül őket, afféle érzékenyítő tréningként, ami szemlátomást hat, hiszen nagy százalékban visszajárnak az ügyfeleik.

„Ez egy win-win helyzet” – nyugtázza, hiszen a cégek támogatják az alapítványt, a hely jellegéből adódóan munkavállalóik pedig testközelből tapasztalhatják meg az esélyegyenlőség gyakorlatát.

Csapatmunka a javából

A sárga póló üzenethordozóként funkcionál: odafigyelést, türelmet közvetít és vár viszont. Igazából ez semmivel nem több és nem kevesebb, mint ahogyan viselkednie kellene mindannyiunknak a másikkal a hétköznapokban. „Engem úgy tanítottak, hogy azt adjam, amit kapni szeretnék” – emeli ki Böbe, a mentor. Szerinte ez a szemlélet a kávézóban méginkább élő. Miközben kart karba öltve feltérképezzük a terepet, körénk gyűlnek a gyerekek, ahogy Böbe emlegeti őket. Ölelik őt, közben türelmetlenül várják, hogy szót kapjanak – persze én is kíváncsi vagyok rájuk.

Gyurciról megtudom, hogy már a nyitástól itt van. Büszkén mondja, hogy ő a kávézó reklámarca, és nagyon jó érzéssel tölti el, hogy szeretik. Orsika Böbe asszisztenseként mutatja be magát, mert a kedvenc elfoglaltsága, hogy besegíthet az irodai feladatokban, így véve le némi terhet Böbéről. Ancsi elmeséli, hogy bőrdíszművesként dolgozott korábban. Nem bánta meg, hogy eljött, mert nagyon szeret itt dolgozni: „jó a mentor, kedvesek a vendégek, és itt megvan a szeretet”. Attila, akinek széles mosolya egy pillanatra sem tűnik el az arcáról, arról számol be, hogy a munkanapokat sokkal jobban szereti, mint a szabadnapokat. Böbe rögtön hozzá is teszi, hogy a minap pihenőnapot kapott, mégis bejött dolgozni, mert látta, hogy előző napról sok tennivaló maradt.

Zsófi, a kis kukta, büszkén mutatja salátakölteményeit és ínycsiklandó szendvicseit, amikbe a krémet is ő készíti. Már fejből tudja a recepteket az amúgy három szakmát – női szabást, számítógépes adatrögzítést és falusi vendéglátást – is kitanult fiatal hölgy. Mónika, Böbe jobbkeze a tisztaságért felelős. Igazi rendmániás otthon is. Ha már a pultnál állunk, megszólítom Alexandrát is. Fekete pólót visel, ami arra utal, hogy ő – státuszát illetően – normál munkavállaló. Egyszerre van a szeme a pályán, a pulton, és azon, kinek miben tud segíteni. Csípi a kollégákat, azt mondja, abszolút rendben vannak.

Egyenlő esélyek

Az ő életükben fontos kérdés, hogy dolgozhatnak, hogy emberszámba veszik őket, megbecsülést kapnak és van sikerélményük – fejti ki a mentor, aki, míg a srácokat kérdezem, mellettünk áll és bátorítja őket, ha elakadnak. Soha nem mondja, hogy rosszul csináltak valamit, azzal elvenné tőlük a siker lehetőségét. „A ‚nem’ megzavarja őket, kétségbe esnek és feszültek lesznek. Egy rossz szó képes megbélyegezni az egész napjukat, míg a barátságos megszólítástól szárnyakat kapnak” – mondja. A türelem az egyik legfontosabb erény ebben a csodavilágban, amit szeretetből építettek.

Böbe közösen végzi a feladatokat a srácokkal. Megmutatja a folyamatot, közben magyaráz, ha kell, többször is elismétli. De önállóan is tudnak már dolgozni, ezért végtelenül büszke rájuk. Arra is figyel, hogy mindenki megtanuljon elvégezni minden munkafolyamatot, és azt is szem előtt tartja, ki mennyit bír. Nem egymáshoz viszonyítja őket, saját magukhoz képest adja ki a feladatokat, és fejleszti őket, hogy a sikerélmény megmaradjon.

„A csapatmunka lényege, hogy nem tűnik fel, ki a gyengébb” – összegzi végül. Kárász szerint fontos szempont az is, hogy a srácok szüleinek nyugalmat ad, hogy a gyerekeik jó helyen, jó kezekben vannak. A gyerekek pedig szeretnek itt lenni, mert szeretve vannak. Változatos a munkájuk, csapatban és integráltan dolgozhatnak, ugyanakkor a hely egy szuper kommunikációs platform is, amit a gyerekek élveznek, és kinyílnak a világ felé.

Szöveg: Kolonics-Imre Zsófia; Fotó: Huszár Boglárka