Programok

Eseménynaptár

Budapest Főváros VIII. kerület
Józsefvárosi Önkormányzat

1082 Budapest, Baross u. 63-67.

06-1-459-2100

hivatal@jozsefvaros.hu

KERESÉS

INTERJÚ DR. SÁSKA GÉZA OKTATÁSKUTATÓVAL, A FAZEKAS VOLT IGAZGATÓJÁVAL

„Az iskola nem oldhat meg mindent“

2020. január 27. hétfõ

Egy tudós élete szokványosnak tűnik, bár Sáska Géza példája mutatja, ez Magyarországon, de a VIII. kerületben sincs így. Oktatáskutatóként kezdte, de preparátor üzletet is vezetett, majd 1994–2000 között a „Fazekas” igazgatója volt. Évekig a főváros oktatási bizottságának fideszes elnöke volt, ám a ma is élesen fogalmazó oktatáskutató elvált a liberális elveit elhagyó párttól.

A szocializmusban – akárcsak ma – alig lehetett egy sima kutatói fizetésből megélni, ezért is folytatta Sáska Géza az édesapja mesterségét. A kisiparos preparátorműhelyben szót kellett értenie a vadászgató politikai elittel, amely Afrikából hozott egzotikus vadállatokat kitömni, és az idős nénikkel is, akik a házikedvenc papagájaikkal jöttek. A rendszerváltáskor a kutatóintézete megszűnt, ekkor kereste meg a Fidesz. Már a ’70-es években az ellenzék másodvonalában volt, 1994 után viszont szakított a pártpolitikával és illúzióival is.

Hogy került a Fazekas Mihály Fővárosi Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium élére?

Ez az iskola pedagógiai és oktatáspolitikai szempontból mintaadó intézmény. A  tantestület mérvadó képviselői kerestek meg – akkor ez még így ment. Bennem talán az olyan embert láttak, aki hozza a pénzt, viseli a felelősséget, eközben a tantestület meg olyan dolgokról dönthet, amiért érdemes iskolát fenntartani.

Az ország első számúnak tartott iskolája a legjobb színházakhoz hasonlít: fontos a remek színészek és a kiváló tanárok szava. Csakhogy az iskola és a színház más, talán több is, mint egy-egy jó előadás, vagy diákolimpiai eredmény. Persze a nézőt és a szülőt is a neki tetsző és vitathatatlan minőség vonzza, nem látnak a kulisszák mögé.

Elitképzőnek tekinthető az iskola?

Tréfának szánva mondtam valaha, hogy iskolánk táltosképző  – azért így, hogy elvegyem az elit jelző kellemetlen élét. A magyarországi poroszos oktatást a népiskolával együtt Mária Terézia hozta létre, ahogy a tankötelezettséget is. Ez csak részben esett egybe a nép gondolkodásával, hiszen a családi gazdaságban fontos volt a gyerekmunka, az iskolai tanulás okát és célját pedig kevesen látták át. Innen ered a mai tömegoktatás pedagógiai kultúrája és műveltségeszménye. A polgárság iskolája, a gimnázium valójában az egyetemi rendszerből szakadt ki.

Kétszáz év alatt a népiskolai értékrend vált meghatározóvá a közoktatásban és megjelent a felsőoktatásban is, a hagyományos gimnáziumok pedig szigetként élnek a közoktatás tengerében. Ez nem a Fazekas egyedisége, ugyanezt a szellemet követi megyénként egy-egy, Budapesten pedig tíz másik gimnázium is, ahonnan gyakorlatilag mindenki a felsőoktatásba, sokan tekintélyes egyetemekre, majd a társadalom legfelső rétegébe kerülnek.

Az, hogy az ország legjobb gimnáziuma épp itt, a Horváth Mihály téren áll, csak földrajzi véletlen?

Az iskola épülete mindig ugyanott áll, ám a körülötte lévő társadalmi közeg lassan megváltozik. A Fazekas 20-30 éve még egy szociális kráter mélyén helyezkedett el, ma már nem így van. Ugyanakkor az, hogy a Fazekastól légvonalban 500-1000 méterre másféle iskolák is vannak, arra hívja fel a figyelmet, hogy a közegről, azaz a beiskolázás körzetéről többet kellene beszélnünk, hiszen jórészt ez dönti el, hogy melyik iskolába járnak a társadalom különböző rétegeiből. Ez a különbség a tantestület kultúrájában, mentalitásában is megjelenik. Mások az eszmények és a célok, de ez sem magyar sajátosság, pláne nem kerületi. Ezeket a súlyos különbségeket a központi és a kerületi szintű egymást kiegészítő politikának is kezelnie kellene.

Az elitgimnáziumok diákjaira tényleg vadásznak a híres nyugati egyetemek már az érettségi előtt?

Egy generáció alatt a gimnáziumok tekintélye, az érettségi bizonyítvány bizonyító ereje csökkent, ám azok az iskolák, amelyek korábban is a csúcson voltak, ma is ott vannak.

A szülők iskolaválasztása, kapcsolati és anyagi tőkéje sokat számít abban, hogy ki juthat el az elismertebb nyugati egyetemekre. Önmagában azonban ez nem elég, kell még a biztos tudású és teljesítmény-orientált érettségizett fiatal is. A polgárságról van szó, ahol a gyerekek nem politikai, hanem családi támogatással jutnak előre, önerőből és önakaratból.

Mi lesz a többiekkel, az alsóbb, leszakadó rétegek gyerekeivel?

Maradandó élményem, amikor meghívtak egy nem jó hírű általános iskolába a szülőknek szervezett pályaválasztási tanácsadásra. Sem a tanárokkal, sem a szülőkkel nem találtam a közös hangot, olyan alapvető dolgokban sem, minthogy egyszerűen tanulni kell, noha ez komoly terhet jelent szülőnek és diáknak is, az erőfeszítés jutalma pedig csak későn érkezik.

A leszakadók helyzetét állandósítják azok a szavak, melyek az iskolát, mint az érdekesség, a gyermeki kíváncsiság kielégítésének helyét jellemzik, ahol elsősorban a kedv az irányadó. Az élményközpontú oktatás módszerét hirdetik, ám szó sem esik mindezek felnőttkori következményeiről. Az emberek ugyanis életük csupán harmadát vagy negyedét töltik az iskolában.

Vagyis a társadalmi igazságosság nehezen érhető el? Kérdés, kik, mit és miért tekintenek igazságosnak.

1945-ben is megpróbálták, hogy az igazságosság és az egyelőség elve szerint mindegyik társadalmi rétegből származó gyerek egységes és általános iskolába járjon, de fél évszázad után a középosztály, amint lehetett, ismét létrehozta a maga 6 és 8 osztályos gimnáziumát. Visszaállt a régi rend, bár a szelekció mértéke jóval kisebb, mint a háború előtt volt.

Akik ma lenn vannak, többségük valószínűleg lenn is fog maradni. Súlyos kérdés, hogy akik mégis ki akarnak innen lépni, őket hogyan lehet támogatni. Ez csak részben pedagógiai és oktatáspolitikai kérdés. Az iskola egyedül nem oldhatja meg ezt a társadalmi problémát sem.

Természetes, hogy a mindenkori kormányok a társadalom egyik vagy másik rétegére támaszkodnak az iskola tekintetében is, ám azt meg kell nehezíteni, hogy bármelyik kormányzat a maga igazságfelfogása szerint totálisan valósítsa meg a maga társadalomképét. Ezért fontos a kompromisszumkényszer hasznáról nyilvánosan beszélni és hangoztatni, hogy ha csak 8–12 év után is, de váltsák egymást a politikai kurzusok. Önmagában tehát már az is jó, hogy a kerületnek más vezetése lett, mert így a társadalom újabb kapillárisai nyílhatnak meg mások előtt.

Sokat hallunk a PISA-tesztekről, a rossz magyar eredményekről, és hogy a finn modellt kellene bevezetni.

Ezek egy része mítosz. A PISA-tesztek felmérésenként változnak, ezért annyira különböznek, hogy a 15 évesek kompetenciájának változása hitelesen megállapíthatatlan belőlük. Arról nem is szólva, hogy az iskola által közvetített tudás java része a nemzetállam kultúráját hordozza, így a különböző országok iskoláinak teljesítménye összevethetetlen. A dánok semmit se tudnak Rákócziék koráról, ahogy nekünk sem ismerősek a dán királyok tettei. Ezt a tényt takarja el a pszichológiai eredetű kompetencia fogalma.

Amúgy a tantestületek teljesítményének, azaz a diákok kompetencia-szintjének változásairól a rendszeres magyarországi központi kompetencia-mérések a PISA-hoz képest jóval megbízhatóbban tájékoztatnak, ez viszont a nemzetek közötti versenyben nem sokat jelent.

A skandináv vagy finn modell átvételének ideologikus voltát jól mutatja, hogy noha a PISA felmérés logikája szerint a délkelet-ázsiai országok, mint Kína vagy Japán a legsikeresebbek, mégis az ő, poroszra emlékeztető módszereik átvételéről alig-alig hallani.

Felmerült az új önkormányzati vezetés részéről, hogy  oktatni kellene a kerület múltját, helytörténetét. Másfelől azt hallani, hogy a diákok már így is túlterheltek… 

Konzervatív gondolat, és magaménak is vallom, hogy a hely szelleme, a lokálpatriotizmus, azaz a múlt értékei fontosak, mert a mában mindig ott van a múlt is. Persze minden lokalitás újabb egyenlőtlenségeket szül: más a Palotanegyed kultúrája, mint az Orczy téré. De a lokalizmus azt is jelenti, hogy megtaláljuk a kerületben a közös hangot és érdekeket. Mert aki kötődik a lakhelyéhez, az fokozottan ügyel rá, racionálisan gondolkodik a szemetelésről, a növényzetről, a kutyákról és ez az önérdek – helyesen – nyomást gyakorolhat az önkormányzatra is. Tehát ez nem elzárkózás, hanem a közös ügyünk képviselete. Jó ha tudjuk, hogy valaha tó volt a Horváth Mihály tér helyén, vagy azt: miért változtatták meg az utcák neveit, hol dolgozott az üveges Róth Miksa, melyek a legszebb házaink, az idők folyamán mennyit és hogyan változott a szegények élete, közülük kik lettek sikeresek. Az ilyen tények ismerete által erősödik kötődésünk Józsefvároshoz. Ennek az értéknek pedig helye van az iskolai oktatásban.

Szöveg: Szerbhorváth György

A weboldalunkon cookie-kat használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. Részletes leírás Rendben