– Géza bá, hová lesz a menet? Hát még csak január van, ráadásul szerda – érdeklődtem nála, mert mindenki tudja, hogy ha szombat, akkor ő kiautókázik a telkére, Sülysáp környékére. Noha már nyugdíjas, azóta is szombatonként jár ki, hiszen rend a lelke mindennek.

– Édes fiam, nekem már elegem van ebből a szmogból. Kimegyek a telekre, kiluftoltatom az autót, és ha úgy alakul, még egy zsák friss levegőt is hozok. Most még úgysincs se krumpli, se semmi. Olyan büdös van, hogy a múltkor hazajöttem a boltból, az asszony megszagolta a kabátomat, és azt kérdezte: Géza, az úristenit, te visszaszoktál a cigire? 

– Bizony, bizony – mondtam, miközben akár egyszipus, belehúztam az üres nájlonzacskómba, amit az osztrák telelésről hoztak a kollégák.

– Tudod, fiam, ebbe fogunk beledögleni. Kikiálthatják itt a klímavészhelyzetet, hó híján a hómunkások meg lapátolhatják kifelé a szmogot is három műszakban, ez a világ vége.

Én emlékszem az 1952-es, nagy londoni füstködre, több ezren haltak bele, és még a Churchill is csak annyit mondott, hogy bocs, majd csak eloszlik. Na így van ezzel az Orbán, a Karácsony meg mindenki: hogy majd csak eloszlik. Ahogy Londonban is már csak az orrukig láttak, akár ezek a mi po- litikusaink. De akkor ott is megjött az eszük. Vagy legalábbis nem ment el teljesen.

Én nem szóltam semmit, mert már berekedtem a füsttől, inkább újra szipóztam egy kis osztrák hegyi levegőt, príma cucc. 

– De azért van ennek előnye is – filozofált tovább Géza bá’, mert az ő hangját csak a felesége tudja elvenni. – Mert ahogy látom, kevesebb a turista, főleg ezek az angol zsúrfiúk tűntek el. Vagy most nincs lakodalom-szezon? Viszont attól tartok, a kínaiak ellepik a várost, mert mi ez nekik a pekingi szmoghoz képest? Már értem is, miért foglalták el Tibetet. 

Szöveg: Szerbhorváth György; Fotó: Huszár Boglárka