A január 22-i józsefvárosi ünnepségsorozatot inkább az áhítat és esetenként a játékosság, semmint az irónia lengte körül, Pikó András pedig „harciasan” indított. A polgármester beszédében Churchillre emlékezett, aki a II. világháború vége felé, amikor arról kérdezték, a kultúra területéről miért nem von el pénzt a hadseregnek, azt válaszolta: „És akkor miért harcolunk?”

Meglepetés udvarzene

A mai magyarországi színteret jó ideje a kultúrharc jellemzi, lásd a színházak, az irodalom, a múzeumok ügyét, a hatalmi törekvéseket, a centralizálást és a pénzosztások körüli hercehurcákat. Ez a nap azonban itt és most másról szólt. Először a helyi politikusok, írók és diákok olvastak fel az egykor itt élt írók műveiből.

Egyszerűbb lenne felsorolni, ki nem élt itt a nagyok közül, de nemcsak az írók, hanem akár a képző- és egyéb művészek köréből is, arról nem is beszélve, hogy a Szűz utcában, a kerületi köznyelv szerint Pillangó háznak nevezett épületben egy flashmobszerűségnek is tanúi lehettünk. Amíg ugyanis egy verset hallgattunk, váratlanul fentről, a harmadik emeleten megszólalt Sárközi József Cleo klarinétja klarinétja, majd különböző pontokról több hegedűs is, az egyik Kathy-Horváth Lajos. Először mindnyájan azt hittük, valamelyik gyakorló zenésznek lett elege az udvaron hangoskodókból, ám kiderült, különleges meglepetés ez.

Ha ma már nem is, a házban egykor szinte csak cigánymuzsikusok laktak, s most elképzelhettük azt a „hangzavart”, ami az egész teret betöltötte. Helytörténeti gyorstalpalón is átestünk, előtérbe került a multikulturális jelleg. Hogy svábok és zsidók is igen sokan laktak itt, de azt is tudni kell, hogy anno a cigányzenészek elitje valójában a IX. kerületben lakott, aztán szivárogtak át ide, és vált a Mátyás tér és környéke igazi központjukká.

Aggódó, szakállas férfiak

Majd egy séta következik, a kerület nevezetes művészeinek korabeli lakhelyeit keressük fel, Gulácsy Lajostól kezdve Krúdy Gyulán át Pilinszky Jánosig. A kellemetlen időben is áthat bennünket a kultúra melege, persze, ha van ilyen. Hiszen, mint aztán az esti kerekasztal-beszélgetésen is előkerül, ma ez a nagy kérdés, hogy kikből lehetnek a „termékelőállítók” és kik a fogyasztók, és hogy hol vannak a fiatalok?

Mert ugyan a kora délutáni felolvasáson még jelen voltak, de a sétálók közt erősen túlnyomó többségben lettek a középkorú és idősebb nők. Magyarán a kultúrát mintha ők ápolnák, élveznék és fogyasztanák leginkább.

Noha a felolvasók közt is akadtak helyi költőnők, mint Erdős Virág vagy Galyas Éva Klára roma költő és divattervező, mégis, a megemlékezések során csupa férfi került elénk – a kliséknek megfelelően, vénülő, szakállas, kissé morcos alakok, akik a nemzet sorsáért aggódnak. Pont úgy, ahogyan azt megszoktuk az avítt irodalom- és történelemkönyvekből.

Nem olvas? Olvas? Mit olvas?

Még mielőtt ellazulhattunk volna a tavalyi év jazz-zenésze, a – persze, hogy – kerületi lakos Oláh Szabolcs gitáros és Cseke Gábor zongorista koncertjén, előbb egy szerteágazó, de sokszor egy pontba futó beszélgetést hallhattunk a Józsefvárosi Galériában.

Többek közt arról, hogy rémüldözni kell-e azon, hogy a fiatalok mit és hogyan (nem) olvasnak, mi a hagyományos A negyedik résztvevő, Oltai Kata művészettörténész negatív tapasztalatokról is beszámolt, például, hogy azt hitte, könnyedén építhető egy új közösség, ám mégsem, hisz számtalan fiatal egyszerűen külföldre emigrál. Noha az önkormányzat több vezetője jelen volt a beszélgetésen hallgatóként, feltűnt, hogy a résztvevők nem tették fel a szokásos lemezt, hogy ha kultúra, akkor pénz, pénz, pénz..., s hogy a kerület a zsebébe nyúlhatna.

Ha egy kerekasztalnak van üzenete, akkor ennek leginkább az volt, hogy csak a kétirányú kommunikációra szolgáló, alulról történő építkezés, a partnerség lehet sikeres, nem pedig az, ha a hatalom felülről dirigál. Vagy ahogyan Ujlaki Tibor fogalmazta meg az oktatás kapcsán: nem az az alapvető cél, hogy tudjunk, vagy hogy aki a tudás birtoklójának véli magát, azt átadja, hanem az, hogy megtanuljunk gondolkodni.

Szöveg: Szerbhorváth György

- - - 

Az országos kultúrharc jelei megtalálhatók-e kerületi szinten, és vajon meghaladhatók-e?

Király Kinga Júlia író, műfordító:

Mint alkotó és fogyasztó személyesen is megélem, mi folyik országos szinten. A Józsefváros most annyiban más, hogy a részvételi demokrácia koncepciójával ez részben visszafordítható. Akadnak emberek, akik visszaadnak díjakat, felállnak pozíciójukból, és ha nem hiszterizálódik a helyzet, a meglévő energiák átcsatornázhatók akár új intézmények, illetve egy alapbázis létrehozásába.

Itt elképesztő a multikulturális háttér, a kérdés, hogy mondjuk az egykor vagy most is pulzáló Teleki tér vagy a Népszínház utca környékén létrejöhet-e egy új kulturális negyed? És már akadnak pozitív példák, mint a Vasas könyvtár, ahol helyi kortárs írók lépnek fel, vagy a Nem adom fel kávézó, ahol kiselőadások is vannak, és ahol a személyes találkozások is lehetségesek. Erdélytől kezdve Egyiptomon át sok helyen éltem már, de a Józsefvárosban érzem magam először úgy otthon, hogy bárkivel közvetlenül beszélgetni lehet kultúráról is, de kanálnyi cukrot is kérhetek a szomszédtól.

- - - 

A helyi társadalomban milyen plusz szerepe lehet egy könyvtárnak?

Sóron Ildikó, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár (FSZEK) régióigazgatója:

A FSZEK központja eleve a kerületben van, számtalan helytörténeti különlegességgel. Így itt elolvashatók például az önkormányzati közgyűlések jegyzőkönyvei még az internet előtti korból. A Kálvária téri könyvtár pedig azért különleges, mert itt található meg az egyedüli roma irodalmi különgyűjtemény, mintegy 2000 kötet, a szépirodalomtól a szakirodalomig, illetve folyóiratok, és részben nemzetiségi, így főleg lovári nyelven is.

A legfrissebb adatok pedig inkább kedvezőek: a korábban jellemző látogatók, az idősebbek ugyan kihalnak, ám egyre nagyobb a 14 éven aluliak aránya és az általuk kölcsönzött könyvek száma is, és itt nem a kötelező irodalomról van szó. Játékos módon pedig megismertethető velük a szűkebb környezet, például egy leírt, megtörtént bűntény nyomán fedezhetik fel a környéket, ami egyszerre teszi izgalmassá számuk- ra az irodalmat és a lakóhelyüket is.

- - - 

Van-e idő és mód arra, hogy a kerületben élt és élő írók műveit megismerhessék a diákok?

Ujlaki Tibor, a Budapesti Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium magyartanára:

A Fazekasba rengeteg tanuló ingázik, meglehet, sokan azt sem tudják, melyik kerületbe, és kérdés, egyfajta lokálpatriotizmust lenne-e értelme erőltetni. Persze igyekszünk a helyi vonatkozásokat is megismertetni, akár úgy, hogy az önkormányzattal együttműködve helyi írókat hívunk meg, de ez az indulás sem könnyű. Az érettségi 20. tételébe – Az irodalom határterületei – lehetne beleszuszakolni a helyi irodalmat vagy akár a képzőművészetet, de a fiatalokba nehéz beletömni a klasszikusokat, legyen szó akárkiről.

Fontos azonban, hogy ma már a tanár nem csak a kultúrát közvetíti, hanem ő is sok mindent kap a diákoktól, így kultúrát is. Új formákat kell találni, de a tanuló olykor ma szívesebben ír inkább három tesztet, mint verset, bár hihetetlenül kreatívak tudnak lenni, ha mondjuk egy videót kell készíteni egy irodalmi mű kapcsán. Azt szoktam mondani, hogy amikor a tanár eltűnik, a kultúra is megszűnik majd. De éppen azért, mert kétirányú folyamatról van szó: maguk a tanulók termelik újra a kultúrát és mi is tanulunk tőlük.