Hogyan kerültél a Józsefvárosba, majd külföldre, és újra vissza?

Ide születtem... A nagypapámék szülei Jászárokszállásról kerültek fel, mert a holokauszt idején ott összegyűjtötték a romákat. Már bujkálva, itt élték túl a II. világháborút. Édesanyám is itt született már. A Práter utcában nőttem fel, és a játszótérről láttuk, hogy a száztagú cigányzenekar szinte összes tagja innen indul zenélni. Hatalmas élmény volt ez, egy összetartó közösségben élhettem, ami ma már kevésbé jellemző. A Losonci téri általános iskolába jártam, majd a Kalyi Jag roma nemzetiségi iskolába, ami akkor még egy kétszobás lakásban működött, és ott Choli Daróczi József író, költő, újságíró volt a tanárom. Tizenkilenc éves koromban a Roma Magazinban lettem gyakornok Joka Daróczi János keze alatt, és ott kitárult előttem a világ. Majd a Rádió C következett, melynek utolsó, egyedüli riportere voltam, s ami megszűnt, pedig kiváló szellemi műhelynek számított. Azután az életem nem haladt semerre. Közben a Magyar Gárda elkezdett vonulgatni, s a kétezres évtized utolsó éveiben történtek a romagyilkosságok is.

A nagybátyám már Kanadában élt, hozzá utaztam ki. A Kanadai Magyar TV-hez kerültem. De itt is utolért a stigmatizálás. A kint élő magyarok sérelmezték, hogy a magyar tévét egy cigány vezeti... Ám a tulajdonos zsidó volt – az operatőr pedig szintén cigány –, és azt válaszolta nekik, hogy ez egy spanyol lány és örüljenek, hogy megtanult magyarul.

Mindig kritika ér azért, hogy ki vagyok, pedig ez származás kérdése. Torontóban elvégeztem egy stylist tanfolyamot, majd elkerültem Floridába, ahol gyémántokat árultunk egy gazdag cigánykirálynak – hogy miért hívta így magát, nem tudom. De az egy jóval szabadabb világ, ahol senkit nem érdekel, honnan jössz, milyen a bőrszíned, az számít, amit csinálsz. Laktam Los Angeles-ben, majd Tampában, ahol nagy magyar közösség él, végül pedig New Yorkban, ahol megtapasztalhattam, milyen a nagyvilág. Megkaptam a zöldkártyát, ami azzal járt volna, hogy két évig folyamatosan kint kell élni, de ekkor tudtam meg, hogy a nagymamám súlyos beteg, és hazajöttem, hogy életében még láthassam. Azóta, kilenc éve, újra itt lakom.

Hogyan került képbe a költészet?

Az első és utolsó verseskötetem nagymamám kívánságára készült el 2010-ben, mert nagyon büszke volt rám. Egy könyvtáros küldte be 11 évesen írt versemet, amivel egy millecentenáriumi díjat is nyertem egy versenyen. De nem készültem tudatosan írói pályára. Mindig is szerettem írni a környezetemről, a körülöttem élő emberekről, történésekről. Azóta viszont nem publikálok sem könyvben, sem folyóiratban, csak az interneten, a közösségi oldalakon. Ez egyfajta lázadás. Nem veszek részt a rendszerben, mert 2010 óta nem szabad az irodalom sem, és nem akarok beállni a sorba.

Ma díjat, ösztöndíjat kapni sem feltétlenül dicsőség itt. Nőként és romaként is hátrányos helyzetben vagyok. Bár a művészetnek nincs színe, sem neme, nem attól jó irodalom valami, hogy ennek, vagy annak születtél, mégsem sűrűn találkozom cigány írókkal, akik színvonalasabb lapokban tudnának publikálni, vagy fellépésekre kérnék fel őket. Nem hinném, hogy ez általános, rendszerszintű elnyomás lenne, egyének döntenek és a történelem alakította így a dolgokat. De azt se szeretném, hogy csak azért keressenek meg, mert fiatal értelmiségi roma nő vagyok. Egyik oldalnak sem szeretnék a díszcigánya lenni.

A kerületben relatíve erős a kulturális élet és a közösségszervezés. Ebben sem vennél részt?

De, most indult el egy Íroma nevű irodalmi-értelmiségi szalon, amit minden hónap első péntekén tartanak egy lakásban Kalla Éva író vezetésével. Ez bárki számára nyitott. Mindig egy szó köré szerveződik a beszélgetés. A múlt havi szavunk a látszat volt, e köré csoportosítottuk a felolvasott műveinket. Ráadásul Éva nagyszerű házigazda, minden van nála, akár lecsós nokedli juhtúróval...

Amerika után mivel próbálkoztál itthon?

Két butikot is nyitottam, de bezártam. Saját tervezésű, kézzel készített ruhákkal próbálkoztam, de ebben a gyorsfogyasztói, vagyis konzumkultúrában a szépérzéknek kevesebb helye van, és ezek a termékek egyediek, így elég drágák is. Ráadásul, mióta főleg a közösségi média tárgyiasítja a nőket, egyre inkább eltávolodtam ettől a pályától. Most a Wesley János Lelkészképző elsőévese vagyok. Itt két opció van: az egyik a lelkészi pálya, a másik a nevelői és hitoktatói. Mindkettő tanítói feladat, de engem most inkább az első vonz, tehát hogy lelkész legyek.

Kétgyermekes családanyaként így hogyan boldogulsz?

A fiam most töltötte a 18. életévét, Londonban tanul biznisz-menedzser és marketing szakon. Már helyet is ajánlottak neki a Kingston University Londonn, ott fogja folytatni. Az öcsém is ott végezte el ugyanezt a szakot – a fiamnak ő a példaképe –, és anyukám is ott élt, hogy vigyázzon rá egy ideig. A fiammal problémák voltak az általánosban, és családi összefogással döntöttünk úgy, hogy egy másik iskolarendszer talán jobb lesz neki, és ez sikerült. Magam is éltem kint, láttam, hogy biztonságban van és az az oktatási rendszer megfelelő a számára.

A lányom hatéves, neki most keresünk általános iskolát. Szabad iskolaválasztás van, és mindenki jó iskolába akarja vinni a gyerekét, ahol nem az ősrégi pedagógiát alkalmazzák. Az ilyenekbe viszont sokszoros a túljelentkezés, az elit iskolákba pedig alig marad szabad hely. Így a Fazekasba sorsolás útján kerülhetne be a gyerekem, de sose fog. Már voltunk ott nyitott napon, roma jelentkező három van.... Nyílt titkok, hogy mi múlik a kapcsolatokon, és hogy az intézményvezetőnek is van előjoga, előnyt élvezhetnek azok, akiknek a szülei vagy a testvérei is idejártak, vagy épp külföldről visszatérők. Vagyis a gyerekem neve bekerül egy kalapba, 11 szabad hely van, és majd sorsolnak. De ez nem roma vagy szegény-probléma, nem a hátrányos helyzetűeké, mert a Fazekas mégis elit iskola, ki ne akarná oda járatni a gyermekét? Most a három cigány jelentkező ugyanúgy az esélytelenek nyugalmával várja a döntést, mint a nem cigányok. Óriási tehát a szerencsefaktor, és nem biztos, hogy megoldás lenne, ha valamiféle cigány érdekérvényesítés zajlana csak a Fazekas kapcsán, mert ez ugyanúgy protekció, a felzárkóztatást másképp kellene megoldani. A kerületben egyébként vannak más jó iskolák is.

A hazatéréseidnek mi az oka?

Az elmúlt években, aki tehette, kivándorolt. Szinte az egész világon él már rokon, végül mindkét húgomék is emigráltak. Csak én maradtam, mert íróként is köt a nyelvem, ez az ország az otthonom. Ahhoz fiatal vagyok, hogy örökre lemondjak a magyar klasszikus irodalmi életről, de az jó érzés, ha roma, vagy épp magyar gyerekeknek is az iskolában rendhagyó irodalomórákon bemutathatjuk a roma kultúrát, irodalmat – van is rá érdeklődés. Az ilyenkor előforduló egyik téma a roma holokauszt, amely kibeszéletlen, feltáratlan, de valamelyest megjelenik a roma irodalomban, költészetben. Ezt pedig érdemes lenne folytatni. A diákok azért is nyitottak hetedikesként, mert nem frontális oktatás keretében, hanem interaktív módon dolgozzuk fel a témát.

Nemrég volt a holokauszt emléknapja. Hogyan látod, az emlékezetpolitika ehhez hogyan viszonyul a kerületben, tekintettel a romákra is?

Ez aligha specifikusan kerületi probléma, mert a roma holokausztot csak a ’80-as években kezdték el kutatni egyáltalán, és ezekről az áldozatokról sokkal kevesebb az adat, mert őket össze sem írták. Így nem tudjuk, hogy ez hány kerületi cigányt érintett. A Dankó utcába járok a Wesley-be, ahol a pedagógiai programba beépítették a holokauszt témáját, és ez egy nyitott közeg, ahol a tanárok és az osztálytársak is tisztában vannak a kérdés súlyával. 

Szöveg: Szerbhorváth György; Fotó: Huszár Boglárka