37 éves korod ellenére már elég kacifántos karriert tudsz magad után. Honnan és hová indultál? 

Dunaújvárosi gyerek vagyok, ott tanultam, aztán voltam segédszakács, pincér, vőfély, és kőműveskedtem is egy nehéz időszakban. Utána Ausztriába költöztem, ott egy reklámcégnek dolgoztam. aztán Münchenben, építőipari vállalkozóként folytattam, ott iskolákat újítottunk fel. Ezek után Frankfurtban nyitottunk vendéglőt, de azt bezártuk, ekkor kerültem vissza újra Budapestre, immár végleg. Partikat, esküvőket szerveztem, és megismertem Barbit, aki dj-ként dolgozott – még a lemezes táskáját is cipeltem utána. Általában átgondolom a dolgokat, hogy mit szeretnék, vagy pedig szerencsém van, ám húsz év alatt mégis kellett pár lecsúszás, hogy végül a Rauf cukrászda egyfajta intézménnyé válhasson.

Hogyan kerültetek a Mátyás térre? Akkor ez már jó környéknek számított?

Barbarával az Auróra utcában vettünk egy lakást, aztán sokat sétálgattunk errefelé. Kiadó volt a hely, ráadásul csak itt lehet tavasztól őszig terasz, és random módon belevágtunk – ennek már négy éve. Akkoriban ez már konszolidált környék volt, és ugyan kezdetben beestek ilyen-olyan vendégek, de hamar kialakult egy új társaság. Lokálpatrióták lettünk, de ez nem azt jelenti, hogy ne kellene ide üzleti szellem is, természetesen a helynek el kell tartania magát. Ehhez persze kell egyfajta tisztességes hozzáállás is. Mi nem használunk margarint, a gyümölcssörök kéziek, a boraink adalékanyag nélküliek, vagyis naturálisak. Barbi autodidaktaként sajátította el a cukrász mesterséget, amúgy turisztikán diplomázott, de a vendéglátást én is saját magam tanultam meg. Ezt csak kőkemény fejjel lehet csinálni, tehát senkinek sem engedem, hogy beleszóljon a gasztronómiába, a borok kiválogatásába.

Hogyan került képbe a gasztroújságírás?

Érdekel a múlt, kutatni kezdtem a régi éttermek, illetve kedvenc íróim törzshelyei után, amikről írtak, természetesen olyanok, mint Krúdy Gyula, ha már a kerületről van szó... Nincs számomra fontosabb a gasztronómiánál és az irodalomnál. Elkezdtem blogolni a helyekről, aztán pedig már hívtak is ide-oda. Majd elkezdtek keresni külföldi lapok, cégek, és ez részben nevezhető marketingnek, részben pedig titkos kritikának is, ahogyan azt a L’ecsó című film alapján elképzelik az emberek. Az persze kérdés, hogy a kritizálás hogyan egyeztethető össze a marketinggel, de ma már inkább csak pozitív ajánlásokat írok, különösen a külföldi megrendelőknek, hiszen az az alapvető cél, hogy Budapesten a legjobb helyekre találjanak el a turisták vagy a cégek az ügyfeleikkel.

Hogyan áll ebben a tekintetben Józsefváros?

Elsősorban a jellege változott meg a környéknek. Éppen akkor kerültünk ide, amikor nőtt a fluktuáció, és szezonról szezonra érzékeljük, hogy egyre több a külföldi, köztük a diákok. És jó értelemben vett érdekes arcok jelentek meg, így fiatal művészek, azaz felfrissült a kerület ezen része. Ez is nyolcker, vagy nyócker, ahogy mondták, de már nem a bűnözős fajtából, ám mégis sajátos – én például kicsit Berlinhez hasonlítanám. Nyitottabb és szabadabb, a cukrászda is ügyvédek, jogászok, írók, értelmiségiek találkozóhelyévé vált. Az ide beköltöző külföldiek is jobbá varázsolják a képet: aki betér, a magyarokkal ellentétben rögtön mosolyog, beszélgetni kezd, barátkoznak. De a fiatal magyarok, akik már bejárták a világot – és ők persze nem a munkásgyerekek –, szintén sokkal nyitottabbak. Jönnek ide muzsikus cigányok is, de hogy konfliktus nincs itt, az mára bizonyossá vált. Mert nyugodtan kimondhatjuk, hogy a Mátyás tér korábban a kurváké, striciké és a narkósoké volt. Ma itt nyaranta este 11-kor is otthagyhatod a táskádat az asztalon, tehát a közbiztonság abszolút jó lett. Így formálódott a hely, nem a rendőröktől, hanem magától a közegtől, de ez azért nem jellemző az egész kerületre.

A kávéházi nyilvánosság egyik eleme mindig is a politizálás volt. Ez mennyire érhető itt tetten?

Világéletemben érdekelt a politika, mostanában már egyre kevésbé. Tudom, hogy akadnak, akik a cukrászdát baloldali, libsi helynek tartják, korábban mások meg fideszesnek vélték, mert éppen ők jártak ide, pontosabban ők is. De a vendéglátásban ez a megosztás egyszerűen nem működhet: Barbi és én egyik oldalon sem állunk, mi bárkit kiszolgálunk, hisz ez a dolgunk és a vállalásunk. Az, ami Magyarországon megy ebben a tekintetben, kész őrület. Barbi ettől egyszer nagyon kiborult, hogy ráfogják a helyre, mert valaki látott valakiket, hogy ez akkor ilyen vagy olyan politikai oldalnak a helye. De ennek remélhetőleg vége, ide jöhet bárki...

Honnan ered a jótékonykodás ötlete?

Erről nehéz őszintén, nyíltan beszélni. Az emberek begubóznak, akármennyit is keresnek, és nem veszik észre a másikat. Pedig mindenki felelős azokért, akiknek látja, érzékeli a baját, és a segítség sem pénzkérdés – egy hajléktalan is köteles segíteni a mellette lévő hajléktalanon. Senki sem lehet olyan magasan, hogy ne tudjon lehajolni. Szinte dühít, hogy az emberek nem segítenek a másikon, noha meg is tehetnék, de nem, inkább elmennek a másik mellett. Pedig a segítésért is kapsz jutalmat – nyugodtan fogsz aludni. Mi vasárnaponként meghívunk egy rászoruló családot, és megetetjük-megitatjuk őket. Már többször elmeséltem a legmegrázóbb sztorit, amikor itt volt egy öt-hat éves kislány, és életében először fagyizott. De mivel nem volt hozzászokva a jeges dolgokhoz, egyszerűen fájt neki a fagyit nyalni, elkezdett sírni, hisz égette a nyelvét. És ez elképesztő, hiszen mi mégis úgy nőttünk fel, hogy nyaraltunk, fagyiztunk, az itt mellettünk élők pedig sokszor mindettől, illetve szinte mindentől meg vannak fosztva. Mi sem éltünk úgy mindig, mint ma, de volt, hogy Barbival az utolsó tízezresünk feléből bevásároltunk egy rászoruló családnak, hogy a hétvégén ehessenek valamit. Pedig nincs bennem semmi kereszténység, illetve semmilyen vallásosság, csak alapjáraton humanista lennék.

Manapság a szolidaritás, azaz mások segítése – menekülteké, hajléktalanoké, szegényeké, romáké – gyakran gyanús. Volt negatív élményetek?

Az az érdekes, hogy mivel kitettük az amúgy zárt csoportunkba ezeket a vasárnapi vendéglátásokat, többen felhánytorgatták, hogy azért csináljuk, mert ez nekünk ingyenreklám. Úgyhogy azóta csak a nagyobb akciók esetén közöljük a jótékonysági felhívást. Alapvetően példát szeretnénk mutatni vállalkozóknak, vendéglátósoknak, hogy szintén lássanak vendégül szegény sorban élőket. És nemcsak az a fontos, hogy ők segítsenek, vagy a gyerekek egyenek egy jót, olyasmit, amit sosem, és lássanak egy elegáns helyet. Hanem az is, hogy érzékeljék: léteznek ilyen helyek, és ki kell, és ki lehet törni. Persze nem az a cél, hogy mindenkiből vendéglátós vállalkozó váljék, már az is nagy előrelépés, ha pincér vagy szakács lesz valakiből. És hogy lássák, miképpen kell viselkedni, mert hát be kell vallani, ezek a gyerekek sok esetben alulszocializáltak, és esetenként akár a szülők is felelősek ezért. De nem a gyerekek, és ők mindenképpen megérdemelnek egy esélyt. Nincs semmi baj, ha valaki szakmunkás lesz, ám egy részük mégis talán orvossá válhatna. Tehát legyen meg egy olyan gyerekkori élményük, ami meghatározó lehet abban, hogy motiváltakká váljanak, és akarjanak valahová tartozni. Ahogyan édesapámék elvittek a dunaújvárosi Korzó étterembe, ettünk-ittunk, apám sörözött a barátaival, de amíg a testvérem kiment játszani, addig én beszöktem az étterembe és a szakácsokat figyeltem. És rájöttem, hogy ilyesmit akarok csinálni.

Szöveg: Szerbhorváth György; Fotó: Ványi Ákos