A pulpituson hat férfi, fölöttük kivetítőn négy másik, mind a négy gombafejű. A közönség – kissé gyér – soraiban viszont szinte csak nők. Nem lehet, hogy ne találtak volna olyan nőt, aki pont annyira Beatles-szakértő, mint a meghívottak, de ez volt az estével a legnagyobb baj. Vigasztalásul a hallgatóság egyik nőtagjáról a program végére kiderült, hogy nyugodtan ülhetett volna a meghívottak között is. Pedig ők is igencsak felkészültek voltak.

A beszélgetést Eörsi László történész moderálta, és Czutor Zoltán (zenész, ex-Nyers, Belmondo) gitározott és énekelt. Természetesen Beatles-dalokat, hiszen a rendezvény címe és apropója nem más volt, mint hogy „Ötven éve oszlott fel a Beatles”. A beszélgetőtársak Bródy János, Németh Róbert (újságíró és zenész, Heaven Street Seven), Juhász Tomi (rocktörténész és zenész, Vaklárma), és László Róbert politológus voltak – utóbbi nem, mint politikai szakértő, hanem mint az egykori Beatles50 blog szerzője.

László Róbert a lexikális pontosságával tűnt ki, Bródy János pedig a Beatles korának legnépszerűbb magyar együttese, az Illés tagjaként tudott olyan történeteket és társadalmi összefüggéseket mesélni, amire csak ebből fakadóan lehetett módja. Jellemző volt az akkori korra, a létezett szocializmusra, ahogy Bródy először találkozott a Beatles zenéjével. A Puskás Tivadar Távközlési Technikumban adóvevőt készítettek, és amíg a tanár kiment, áttekerték a kiválóan összeállított szerkezetet, s egyszer csak a „Roll over Beethoven” című szám csendült fel. A magyar adók ilyen imperialista zenét ekkor még nem játszottak. „Frenetikus hatással volt rám” – mondta Bródy. Szerinte az is a Beatlesnek köszönhető, hogy magyarul a beatzenét úgy hívják, ahogy. Mivel nyugati zene volt, emiatt a Beatles iránti érdeklődésnek volt egyfajta ellenzéki jellege.

Talán az egyik legfontosabb, amit a Beatles megítéléséről mondtak a beszélgetőpartnerek, hogy itt szivárgott be a magas kultúrába a könnyűzene. Nem véletlenül szólalt meg időnként vonósnégyes a Beatles-számokban.

A Beatles az első együttes volt, amelyik nem a koncertjeivel futott be, hanem a stúdióban felvett számokkal. Szinte hangszerként használták a stúdiót. A sikerükben benne volt a véletlen is, jókor voltak jó helyen. Az azonban nem véletlen, hogy épp Liverpoolból került ki az európai könnyűzene legsikeresebb együttese. Liverpool ugyanis kikötőváros, ráadásul a legnagyobb amerikai katonai bázisnak adott helyet a szigeten. A katonák hozták az amerikai lemezeket, és a bárokban olyasmi zenéket kértek, amelyet otthon hallottak: rock and rollt és rhythm and bluest. A Beatles pedig – ahogy a kezdő zenekarok szokták, más, befutott együttesek számát játszva – jól adták elő ezeket a műfajokat. De közben elkezdtek saját dalokat írni, és kivételes sikerükhöz hozzájárult, hogy saját magukat mutatták meg, magukat képviselték a zenéjükben.

A Beatlesből jólfésült, nyakkendős fiúkat a menedzserük, Brian Epstein kreált, a valóságban ők alsó-középosztálybeli fiúk voltak egy iparvárosból, és John Lennon egy meglehetősen bunyós fickó volt, majdnem halálra is vert valakit 1963-ban, Paul McCartney 21. születésnapján.

A popzenei élet első szegregációellenes megnyilvánulása is a nevükhöz fűződik, a gázsijukat is veszni hagyták volna az Egyesült Államokban, ha a koncertszervezők (a korábbi gyakorlattal ellentétben) nem engedtek volna be feketéket is a koncertjükre. Nehéz felfogni, de igaz, hogy a Beatles mindössze 7 évet volt együtt (az első fontosabb fellépésüktől számítva). A beszélgetés minden résztvevője egyetértett abban, hogy a Beatlesnek be kellene kerülnie a Nemzeti Alaptantervbe (NAT). A számaik hangzása úgyis annyira modern még ma is, hogy rengetegen hallgatják és utánozzák őket. 

Szöveg: Gaal Ilona; Fotó: Ványi Ákos