Nem meglepő módon bőven vannak emberek, akik nem turistahordákon átvergődve küzdenének meg egy pohár méregdrága, neves pincészetből érkező borért, hanem nyugalomra, egyszerűségre, vagy éppen egy kedves szóra vágynak.

„Köszönjük a vendéglátást”

Kata és Imre közel négy éve tartja életben a Cintányéros nevű borozót a Bókay János és a Tömő utca sarkán. Koncepciójuk az volt, hogy úgy járjanak be a munkahelyükre, mintha a nappalijukba sétálnának át, és a törzsközönségükkel is olyan viszonyuk legyen, mintha a barátaikat látnák vendégül. Ezt sikerült is megvalósítani: mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a megviselten beeső francia lány, akiről Imre elmondja, hogy előző nap együtt borozott velük és az összes holmiját náluk felejtette, s most jött vissza értük. Hasonló példa: a harmadik alkalommal, amikor a Cintányérosban jártam, már tudták, melyik bor a kedvencem, és onnantól kezdve mindig felhívták rá a figyelmem, ha valami számomra érdekes újdonság érkezett. Két-három havonta jelenek meg náluk, néha féléves kihagyásokkal, mégis messziről köszönnek nekem, ha összefutunk a Rákóczi téri piacon.

Vendégeik között vannak idősek, fiatalok, helyiek, más kerületekből járók, a legnehezebb mégis néhány szomszédjukkal volt elhitetni, hogy ez nem egy klasszikus késdobáló lesz, hanem kellemes, nyugis hely, ahol mindenki jól érzi magát egy kávé vagy bor mellett. Szerencsére végül ők is megbékéltek.

„Vannak olyan szülők, akiket a gyerekeik hoztak el ide, aztán megtetszett nekik a hely természetessége, hogy nosztalgiázhatnak kicsit a berendezésen, zongorista játszik nekik szerdán és pénteken, úgyhogy most már gyakrabban jönnek, mint a gyerekeik” – meséli Imre. Kata hozzáteszi, hogy a legtöbben ezt az autentikus jelleget emelik ki a hely pozitívumaként. „A legnagyobb elismerés az, mikor úgy búcsúznak el tőlünk, hogy köszönik a vendéglátást, mintha csak a barátaikhoz ugrottak volna fel.”

Hiánycikk a helyi termék

A tulajdonospár Svájcban élt korábban, és rengeteget utaztak hétvégénte más országokba, nem akarták ugyanis Zürichben elkölteni a megkeresett pénzüket, úgy érezték, középszerű minőséget kapnak horror áron.„Azt tapasztaltuk, hogy minden nagyobb városban a mellékutcákban, peremkerületekben találni a legjobb helyeket, ahol nem a turisták lehúzása a cél” – magyarázza tovább a Cintányéros ötletét Imre. „A belvárosban az éttermek, bárok egymásra hasonlítanak, ugyanaz az esztétika, ugyanaz a termék. És amit sosem értettem: a spanyoloknál nem találtunk pármai sonkát, az olaszoknál nem volt serrano, Budapesten viszont mindkettőt kapni. De hol van a magyar? Elgondolkodtunk, vajon miért kevés az olyan hely, ahol magyar kistermelők egyszerű, de jó minőségű termékeit lehet fogyasztani?”

Hazaköltözve aztán hamarosan elkezdek dolgozni egy vendéglátóhely megvalósításán, amit „elbírnak”, amihez elég a tudásuk, ahova bevihetik a kedvenc kistermelőik sajtjait, sonkáit, borait, amit addig is vásároltak.

„Nem ítéljük el a nagyravágyást” – folytatja a történetet Kata, „de azt látjuk, hogy a legtöbben valami szuperkülönleges vagy hatalmas koncepciót akarnak megvalósítani, amivel tömegeket csődíthetnek oda. A közvetlen természetességet viszont nagyon hiányoltuk a budapesti vendéglátásból, ezért létrehoztuk”.

Nem kell a kristálypohár

Mielőtt megnyitotta a helyet, Imre részt vett egy borokkal foglalkozó rangos képzésen, ahonnan rengeteget inspirálódott, csak éppen az ellenkező irányba, mint amit a képzés vezetője képviselt. „Egyszer arról beszélt épp az oktató, hogy milyen jó borbárok vannak Budapesten, ahol elit környezetben, kristálypohárból lehet minőségi francia bort inni nem is annyira elérhetetlen áron, és milyen szerencse, hogy ezek a cintányéros helyek már kihalófélben vannak. Na akkor döntöttem el, hogy ha nyitok egy kocsmát, annak biztosan Cintányéros lesz a neve, és felélesztem ezt a már-már szitokszónak számító, lenézett hagyományt.”

Az ötlet másik fele egy olasz utazás kapcsán jutott eszükbe: nagyon megszerették a grappát, az olaszok pálinkájának nevezett italt. Egy eldugott helyen találtak belőle törkölyből készült verziót, és úgy döntöttek, elég bátrak lesznek megkóstolni. Nem csalódtak, sőt elképedtek. Ha egy ilyen mostoha alapanyagból ennyire kiváló italt lehet készíteni, akkor egy hasonlóan lenézett fogalomból, a borozóból is lehetséges élvezhető, színvonalas helyet teremteni.

Bár Imre csak laikus hedonistának nevezi magát, és nem borszakértőnek, hiába van róla papírja, fontos volt neki, hogy a Cintányérosnak olyan kimért bora legyen, amit szívesen ajánl fogyasztásra bárkinek. Egyre többféle palackos bort és magyar pálinkát tartanak, de itt senkinek nem kell magát rosszul éreznie, ha a ház borából rendel, amelyet klasszikus fémtartályból mérnek.

„Szeretnénk a borozó amortizálódott fogalmát újjáteremteni, van ebben egy kis népnevelő szándék is. A Cintányéros olyan hely, ahova nem kell manírral belépni, ha az ember minőségi bort akar inni.”

Úgy tűnik, sikerült nekik, ugyanis nemrég beválasztották őket a 10 legjobb budapesti borbár közé. Az oklevelet zárt borítékban cipelte magával Imre hetekig, azt hitte, valami reklám, már majdnem kidobta, mikor végre felbontotta, és egészen megilletődött.

Budapest Brooklynja

Nem igazán volt kérdés, hogy Kata és Imre Józsefvárosban fogja ezt az álmot megvalósítani, mert a svájci ingerszegény élet után vágytak valami élettel telibb környezetre. Úgy látták, hogy ez Budapest leggyorsabban változó és fejlődő része, nem egy kész arculattal rendelkező környék, hanem egy állandó mozgásban lévő, izgalmas kerület, aminek az alakulásába ők is belefolyhatnak.

„Azt figyeltük meg, hogy a nyolcker Budapest egyetlen olyan kerülete, ahol a lakók igazán büszkék a hovatartozásukra, kicsit olyan, mint New Yorknak Brooklyn. Az ide járók mind szeretik hangsúlyozni, hogy ők bizony helyiek. Maximum Újlipótvárosban láttunk hasonlót, de a nyolcker hangulata jobban megfogott minket” – mondja Imre. „Azt imádom még, hogy néha egész héten el sem hagyom a kerületet, mert az élet minden gondját meg lehet itt oldani. Mindenre van szakbolt, szeretünk piacra járni, és gyakran összefutunk ott a vendégeinkkel” – folytatja Kata.

Kitölteni az űrt

Mint minden saját vállalkozás, az első évben a Cintányéros is kemény küzdelem volt a két tulajdonosnak, akik akkor még alkalmazott nélkül csinálták végig a teljes hetet.

„Egy év után vettük fel az első alkalmazottat, emlékszem a végre kettesben töltött első szombatunkra” – meséli Kata. „Imre egyébként négy éve tervezi, hogy heti 40 órára redukálja a munkaidejét.” Ezen mindketten felnevetnek, majd Kata hozzáteszi, hogy ha órabérben fizetnék őket, a nap minden óráját fizetni kellene, ugyanis a szabad perceikben a Cintányéros lehetséges fejlesztésén gondolkodnak.

Imre szerint sok mindennel megküzdöttek a négy év alatt, például a rengeteg felújítással a környéken – volt, hogy pallón át ugráltak be a vendégek, vagy Transformers jelenet játszódott le a ház előtt három markolóval. „De az ember máshogy gondol erre, ha a sajátjáért tesz. Eltöltesz nyolc évet egy multinál és űr marad a lelkedben, mert rájössz, hogy nem volt értelme annyi energiát beletenni egy cégbe, amire nem is gondolsz utána többet. A sajátodnál látod az eredményét annak, amiért dolgoztál. Mi is érezzük, hogy érdemes volt szívvel-lélekkel csinálni, olyan jó kis közösséget hoztunk létre itt.” 

Szöveg: Ádám Judit; Fotó: Huszár Boglárka; Videó: Takács Mária

- - -

CINTÁNYÉR JELENTÉSE

Nem csak a hangszert hívják cintányérnak, hanem a régi, kimérős bortartályok fedelét is. Valószínűleg onnan jön a név, hogy mikor a pultos felemeli, majd visszaejti a tartály fém fedelét, az olyan hangot ad ki, mint a cintányér.