Kezdjük a legfontosabbal, 37 évesen várjátok első gyermeketeket, de a kismamasághoz vezető út nem volt könnyű, egy betegséggel – és a társadalmi környezettel – is meg kellett küzdened... 

Endometriózisban szenvedtem, és azért is beszéltem 2016 óta olyan sok alkalommal erről, hogy magam is felhívjam a figyelmet erre a betegségre, amelyet kevesen ismernek, de a környezetemben is rengetegen szenvednek tőle. Az orvosok sokszor csak legyintenek, hogy szedjél fájdalomcsillapítókat a menstruációs ciklustól függően vagy függetlenül... Aztán a betegség elhanyagolt stádiumában ezek a nők komoly fájdalmakon és szerveltávolító műtéteken esnek át. Idén szívügyem volt a Női Egészség Éve kampányban részt venni, hogy ezúttal is felhívjam a figyelmet a szűrővizsgálatok fontosságára saját pozitív példámmal is. Szerencsés vagyok, mert a korai tüneteimmel olyan orvoshoz kerültem, aki rögtön felismerte, nevén nevezte ezt a meddőséggel is összefüggő betegséget. Testből vagyok én is, meg lélekből is persze, de a testet, az intimitásunkat ért apró napi drámák, tabuk meghatározóak lehetnek egy egész élet minőségére, és ezért akartam társadalmi szinten is a női erőket összefogva középpontba hozni ezt a megoldásra váró problémát. Most pedig itt van az életünkben a magzat, aki eddig soha nem tapasztalt érzéseket, élményeket, és hitet ad – ez maga a csoda. Tehát másoknak is megtapasztalható a remény, hogy meggyógyulhatnak és gyermeket vállalhatnak.

A politikum felől ott az elvárás, hogy a nők szüljenek, figyelembe sem véve például az efféle betegségeket. A társadalmi elvárás mennyire érzékelhető?

Ez mindig megvolt, így a falusi világban is, hogy a nő dolga a szülés. Természetes és magától értetődő, ha egy közösség ily módon figyel a saját evolúciójára. Persze az is igaz, hogy a társadalomnak sokkal érzékenyebbnek kellene lennie, hiszen a gyermektelenségnek betegség is oka lehet, vagy ha valakinek nincs párkapcsolata, olyan a sorsa, a körülményei. De ez esetben sem ítélkezni kellene, hanem egymás szemébe nézni, és azt mondani: megértelek, ha tehetem, segítek.

Egy macsó világban milyen módszerrel lehet minderről beszélni?

Kérdi tőlem ezt egy férfi, és köszönöm: tehát akadnak lehetőségek... Sok nőtől kaptam levelet, vagy odajöttek koncert után, hogy elmeséljék, a második műtétjüket várják. De nem az lenne a fontos, hogy én saját magamról beszéljek. Szerencsém van, mert számomra ott a színpad, ami nekem pontosan az emberekkel való kapcsolatot jelenti, és itt, ha nem is direkten, de közölhetek magamról, az érzéseimről, a fájdalmaimról és a békémről egyaránt. Másoknak viszont nehezebb, csak ezért vállalom ebben az esetben a szócső szerepét. A hétköznapi énem eléggé elszigetelt és magányos, a személyiségem befelé forduló, a színpadi léthez viszont hozzátartozik az a szándék, hogy ott megfogalmazhatóak bizonyos dolgok.

A jelen után folytassuk a kezdetekkel, honnan is származol?

Csíkszentmártonból származom, egy kis erdélyi faluból. Háromszéken és Csíkban nevelkedtem, és egy nagyon szép falusi életet éltem. A szüleim mindketten mérnökök, de azt vállalták, hogy együtt élnek a földdel, az állatokkal, és mindennel, amivel ez együtt jár. Édesanyámék szerencsére észrevették, hogy mire vagyok érzékeny, így kerültem művészeti iskolába már 13 évesen. Brácsáztam, majd zongoráztam is, végül a klasszikus éneklésben találtam meg a legnagyobb vonzalmat, az érdekességet, a drámaiságot. A csíkszeredai líceumban érdekelt az irodalom, a dráma, a színpad is. Majd három évig a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen tanultam színjátszást.

Székelyföldről általában a népzene, a táncház jut eszünkbe, ez mennyire hatott rád?

A táncháznak rossz kezekben rosszul használt művisége semennyire. Viszont mindennek a nyersesége, egyenessége, teljesen autentikus léte igen. Amikor a nagynéném vigyázott rám és énekelt, az a szívéből jött. Ezek a gyökerek megmaradnak. Tudom, hogy a falu és város kettőssége széthúz, a természetességgel szemben, vagy mellett, az absztrakt gondolkodást a város hozza elő belőlem. Mindig azzal viccelek, hogy én egy paraszt vagyok, a beszédemen sem változtattam. Büszke vagyok arra, hogy székely vagyok, ahogyan az egy brit vagy egy svéd is. Minden színét ismerem a székelységnek, nyíltak, szeretetteljesek, becsületesek, de van köztük ilyen meg olyan is, ahogy minden más népnél. Ajándék, hogy oda születtem, mert megkaptam a hitet és az ösztönvilágot, ezek által pedig a biztonságot. Csak annyi mondható, más is legyen büszke arra, ami – ha megtalálta a saját színeit.

Hogyan kerültél Budapestre?

Hirtelen felindulásból jöttünk fel, nem volt ez életcél, sem átgondolt döntés. Azzal szoktam példálózni, hogy rálépsz egy útra, az pedig visz magával. Nem a VIII. kerületbe kerültünk először, de a legtöbb időm itt töltöttem, és immár hetedik éve itt is lakunk. Megtetszett ez a környék, a környezet. A budaiak közül ezt sokan nem értik meg. Itt valami egészen más, mégsem kell efféle különbségeket tennünk egymás közt, hiszen a lényeg mégis az, hogy bentről élünk. Persze akadnak sztereotípiák, amik megmaradnak, mások nem értik meg, hogy ez már nem az a kerület, ahol veszélyeztetve van a kis életed és minden zsebed.

Miképpen sikerült a váltás faluról a városba, a határon túlról a központba?

Teljesen normális, hogy meghallom a mások véleményét, látom az életszemléletüket. Az új élményeket van, aki szivacsként magába szívja, van, aki rögtön kitörli, és van olyan – mint én is –, aki magába építi, aztán lehámozza. A naiv Megasztár-korszakom után látom, hogyan történik meg az, amikor mások akarják formálni az életedet, és egyesek miképpen akarják az Erdély-romantika vagy éppen a napi politika irányába tenni ezt. Velem is előfordult, hogy valaki azt mondta, jaj, te vagy az a román kislány a Megasztárból, vagy a politikum egyik oldalával azonosítanak, mert székely vagyok, de ez az ő bajuk. Megpróbálok az életemben mindennel etikusan bánni, az emberekkel, a környezetemmel, a tárgyaimmal is.

A 2006-os Megasztár celebvilága és a mainstream zene után egy éles váltásal a Magashegyi Undergroundban kezdtél el énekelni. De mit jelent ma az alternatív zene fogalma?

Ugyanúgy érdekel a meditáció, mint a pörgés, a kettősség tehát mindig jelen van az életemben. Mára pedig az alternatív zene ugyanúgy átfogó műfaj, gyűjtőszó, mint a világzene, tehát beletartozik mindaz, ami kísérleti. Mi is kitoljuk a határokat, és a rádióbarát számoktól kezdve bármi jöhet. Ezt fejezi ki az együttes neve is, s nem szeretnénk, ha azt mondanák, hogy de hát ti mást játszatok, mint amit ígértetek. Az alkotás szabadságát tehát meg kell őrizni.

Említetted, hogy szereted az irodalmat. Nagy vita folyik most a NAT körül, kit-mit kell tanítani, és bekerültek erdélyi származásúak is, mint Nyírő vagy Wass. Hogyan látod ezt?

Én azt tanultam, hogy a művészetnek nem igent vagy nemet kell válaszként adnia egy kérdésre, hanem ő maga a kérdés. Szeretem az irodalmat, a Magashegyivel sok kortárs költő szövegét társítottuk zenénkhez, így próbálva minél szélesebb körrel megismertetni, megszerettetni azokat. A kérdés második felében pedig nem értem, hogy mi a lényeg: az erdélyiség, az írók neve, a NAT, a politika, az olvasás, az irodalom vagy a botrány? Én kellene erre választ adjak? Én, aki bizonyos körök által Romániában magyarnak, Magyarországon pedig románnak vagyok bélyegezve? Én, aki gyerekként A Funtineli boszorkányt olvasta és én, aki tavalyelőtt Parti Nagy Lajos versét énekelte több ezer ember előtt? Nem hiszem.

Nagy biciklis hírében állsz. Látsz-e már pozitív változásokat akár a városban, akár a kerületben?

Látok és remélek. Magukon az embereken is sok múlik, akik nehezen mondanak le a kényelemről, és az autójukat is esernyőként használják. A bicikli a szabadság lehetőségét nyújtja, amikor átkerekezel a hidakon, és azt érzed, mintha a szél a Duna vizét permetezné rád, másfelől az autók közt meg beszívod a szmogot és az egészségedet veszélyezteted. Az etikus élet egy összjáték, de ahhoz, hogy a bolygónkon ne rosszabbodjék az élet, ahhoz egyéni erőfeszítések is szükségesek. 

Szöveg: Szerbhorváth György; Fotó: Ványi Ákos