Honnan ered az opera iránti szenvedélyed?

Édesapám vitt el az Erkelbe hatévesen, A varázsfuvolára. Ott ragadtam először nézőként, majd az érettségim után, másnap elkezdtem statisztálni, rohangálni a lándzsával, 18 éves korom óta ott dolgozom. Közben elvégeztem egy művelődésszervező-filmes szakot is, de ez kevésbé befolyásolja azt, hogy ma főemléktárosként dolgozom. Az operai munkák jó része különben is olyan, amelyet nehéz iskolában megtanulni. A színházi munka egyes szegmenseit talán el lehet sajátítani az iskolapadban, de a javát inkább menet közben. Az elmúlt 25 évben nagyon sokféle munkám volt, és így kerültem mai pozíciómba. A statisztálás végül már nem elégített ki, bár épp ezáltal lehetett belelátni abba, hogyan működik az Opera. Aztán elkezdtem kiállításokat szervezni az Erkel Színházban, vagy feliratozni, hisz az előadások jó része idegen nyelven megy, majd az archív kottatár rendezésével foglalkoztam.

Az Erkel Színház csak 1951 óta a Magyar Állami Operaház szerves része. Az utóbbi felújítása miatt pedig most a VIII. kerületi épület az Opera fő játszóhelye. Hogyan áll a felújítás, illetve mi az Erkel szerepe?

Az Operaházat 2017 nyarán zárták be, mi pedig – tehát az Emléktár, illetve az irodák zöme – ezek után költözött a Szentkirályi utca 18-ba. De itt a kerületben kaptak ideiglenes helyet jelmezraktáraink és a cipészeink is. Az Erkel Színházban pedig most az egykori mosókonyhából is irodák lettek. Az Operaház felújítása, úgy tudom, 2021 őszére készül el. Egyébként az Erkel épületét 1912-ben adták át, akkor kezdett el Népopera néven működni. Az egész történet érdekes, mert akkor egy Operaházunk volt, de akadt egy primadonna, Szoyer Ilonka, aki úgy érezte, nem érvényesül ott eléggé. A férje Márkus Dezső karmester volt, akinek a testvére Márkus Miksa hírlapíró, többek közt a Magyar Hírlap főszerkesztője, illetve a harmadik testvér Márkus Géza építész volt. A három testvér gründolta a Népoperát, mégpedig úgy, hogy márciusban megkapták az építési engedélyt, és decemberben már meg is nyitottak. Ez elképesztő tempóra utal, noha az előző század elején történt mindez, miközben ma az egyszerűbb építkezések vagy felújítások is évekig elhúzódnak. Az egykori épületből nem sokat láthatunk ma, mert szinte minden évben alakítottak rajta valamit, a legutóbbi nagy átalakítás a hatvanas évek elején történt. Elképesztő módon kevés erről a dokumentáció. A Népopera egy nagyon izgalmas szecessziós hatású épület volt, de nyilván az építkezés gyorsasága miatt olyan „apróságokról”, mint a büfé, megfeledkeztek.

Az opera elit műfajnak számít, mit értettek akkoriban népoperán?

Míg Bécs második operaháza ma is a Volksoper névre hallgat, itthon nagyon nem szerették a Népopera elnevezést, ezért már 1917-ben Városi Színházra keresztelték. Az épület tulajdonosa a főváros lett, a különböző igazgatók onnan bérelték az épületet, mely a harmincas években Labriola varieté néven működött, a negyvenes évek első felében pedig a Magyar Művelődés Házaként. Sokáig problémát jelentett az óriási, háromezres nézőtere – most 1800-nál tartunk. Az Operával az olcsó jegyárak miatt tudtak konkurálni, meg is töltötték a nézőteret, de így viszont inkább csak alacsonyabb költségvetésű, gyengébb minőségű produkciókra tellett. Fontos szempont, hogy mekkora színházat bír el egy város – de a mi esetünkben az ötvenes évektől ez nem volt kérdéses. A világháborúban nem kapott súlyos találatot az épület, Gáspár Margit, az Operettszínház későbbi igazgatója pedig azt találta ki, hogy amerikai filmeket vetítsenek itt, persze, telt házzal – ami aztán politikai okokból megszűnt. Szerencse, hogy az Opera 1946–1956 közti legendás igazgatója, Tóth Aladár már a harmincas években célul tűzte ki, hogy a műfajt el kell juttatni a szélesebb néprétegekhez. Paradox módon, vagy sem, a kommunista éra ennek kedvezett, hisz alacsony jegyárak voltak, üzemi közönségszervezők, csoportos utaztatás a vidékieknek. A vasfüggöny miatt pedig nagyon jó énekesek szerepeltek, akik különben a Nyugatot járhatták volna, de itt ragadtak. Az Operaházban mentek az ínyencebbeknek való darabok, így Mozart operái, míg az Erkelben A trubadúr, a Traviata, a Rigoletto, a Carmen, vagy a nagy szovjet balettek, mint A bahcsiszeráji szökőkút. De már a húszas évektől ide hozták a világsztárokat, akikre persze a közönség is tódult. Egy Saljapin vagy Gigli lépett fel itt egykor, de Plácido Domingo vagy Pavarotti is az Erkelben énekelt, mert nem mindegy, hogy ezer vagy háromezer jegy adható el. Itt valahogy mindig is jó értelemben vett népoperai hangulat uralkodott.

A mindenkori kultúrpolitikának tehát célja volt, hogy az operát is levigye a tömegekhez?

Az, hogy a vidékiek vonattal érkezzenek a budapesti előadásokra, vagy hogy a délelőtti János vitézre buszoztatták a gyerekeket, csak az ötvenes évektől volt jellemző. Ugyanakkor az Operának volt egy kezdeményezése is ekkoriban: az úgynevezett Gördülő Opera. A legnépszerűbb darabokat csökkentett díszletekkel, de a pesti szólistákkal vitték vidékre. S hogy miért gördülő? A MÁV adott néhány kocsit és a zenekarukat, így utazott a társulat kisebb falvakba is. A legelképesztőbb helyeken is eljátszották az operadarabokat, olykor a kivezényelt tsz-tagoknak... Talán az sem véletlen, hogy a Népopera a mai II. János Pál pápa téren épült fel, ami valaha piac- és vásártér volt, kívül esett a központtól. Az Operaházba illett kiöltözni, ide viszont egyszerűbb ruhában is jöhettek a kispénzű emberek.

Tudunk-e valamit arról, honnan jöttek a zenészek?

Az 1800-as évek végéig leginkább sváb vagy cseh zenészek játszottak a zenekarban. Későbbi adataink nincsenek, legfeljebb a nevek alapján lehetne következtetni... Ma már természetesen alapfeltétel a zeneakadémiai diploma, de a legfontosabb, hogy jó muzsikus legyen az illető, hiszen elképesztően változatos repertoárt kell játszani nap mint nap.

Egykor a Köztársaság tér nevet viselte a közterület, az Erkellel szemben ott volt a pártház, 1956-ban pedig heves harcok zajlottak és kegyetlenségek is történtek. A színháznak volt valamilyen 56-os szerepe?

Október 22-én, tehát a forradalom előestéjén volt Cziffra György legendás koncertje. Az olasz Mario Rossi vezényelt és Bartók Béla II. zongoraversenye is műsoron volt. Akik jelen voltak, úgy érezték, ez az est is megágyazott a forradalomnak. Cziffra évekig el volt tiltva, és akkortájt Bartók egyes műveit sem igazán lehetett repertoárra tűzni. A szovjet formalista zeneszerzők mintájára Bartók egyes darabjait évekre betiltották. Aztán 1956-ban, többek között Kodály és Tóth Aladár tevékenységének köszönhetően, sikerült Bartók-évet tartani, ekkor a tiltott művek is sorra megszólaltak. Az Operaházban 1956 júniusában újították fel A csodálatos mandarint, amit a pesti értelmiség lelkesen ünnepelt. Az október 22-i koncert Cziffra utolsó itthoni fellépése volt, az elsők közt disszidált.

Október 23-án történt valami az Erkelben?

Aznap A trubadúrt játszották Tóth Péter vezényletével. A zenekar az előadás előtt eljátszotta a Himnuszt (az Operaházban az Anyegin ment, ott ezt nem tették meg). Tóth Pétert jelentősebb retorzió nem érte, de később, a hatvanas években Németországba költözött. Tóth Aladárt viszont a művészek október végén leváltották, a társulati ülésen mindenki felemlegette a vélt és valós sérelmeit. Ő is távozott, egy európai nívóra emelt színházat hagyva maga után. A társulat jelentős része disszidált, főleg táncosok, zenészek, akik ekkor könnyebben belevághattak a nyugati karrierbe – akadt, akinek összejött, akadt, akinek nem, de ez már egy másik történet.

Szöveg: Szerbhorváth György; Fotók: Ványi Ákos