A kora tavaszi vasárnapon minden békés, a napsütésben idősek meg nevetgélő fiatalok sétafikálnak, és a szombat esti duhajkodásból hazafelé kóborló főiskolások arcai is feltűnnek. Talán ilyen lehet egy élő-lélegző polgári városrész. Beleolvadva a Baross utcai sokadalomba, korgó gyomrunk erőszakos nyomásának engedve, étterem után kutatunk.

Fecske presszó – hirdeti egy pincelejárat feletti tábla. Kicsit vacillálunk, lebotorkálunk a bizonytalanba. Kissé ütött-kopott a bútorzat, nem éppen fantáziadús az enteriőr: újságokkal kitapétázott falrészek, könyvespolcok és régi rádiók, írógépek mutatják, hogy ez bizony kultúrhely lenne. Kicsit régi, kicsit új, és úgy mindenből éppen csak annyi, hogy ne legyen kocsmahangulata, bár a félhomály erre utal, nem a presszó jellegre. Ha itt kell ennünk, hát legyen.

Az előítéletet félredobva asztalt foglalunk, sört rendelünk. Jöjjön, aminek jönnie kell. Először a pincérnő jön, gyenge antréval, de ahogy seperc alatt szinte tele lesz vendéggel az első terem, már határozottan jókedvű és kommunikatív. Ránézésre az étlap sem reménykeltő, mintha a szomszédból, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárból hoztak volna át egy százéves, egerek rágta példányt.

A tartalma viszont jobbat sejtet, az árak sem húzósak, és ami feltűnik, hogy szinte mindenből van kisadag. Kivéve a levesekből. Háromféle lenne, de az egyik már nincs, így mindketten erdei gombás marharagut kérünk, és nem csalatkozunk. Mondjuk, lehetne a neve simán gulyásleves, ha definíció szerint vizsgálnánk, mi is a ragu, mert ez elmegy klasszikus magyar gulyásnak. És még mindig jobb, mintha egy fantázianevet csapnának oda, például valamelyik erdélyi város nevét, mert csak…

A (fő)szakács viszont aligha „mert csak”-módon teszi a dolgát, derül ki az első szürcsölés után, ragu vagy se, kockára vagy csíkra vágott-e a hús, különleges-e vagy sem, ott van, ahol lennie kell, és egy húzós szombat este után bárkinek jól jöhet. 

Közben a szomszéd asztalnál ülőket sasoljuk, a nőnap ellenére egyedül is helyet foglalnak hölgyek, az egyik a könyvébe mélyed – lám, csak van a helynek szelleme. Egy fiatal párnak sztrapacskát szolgálnak fel, a nagyadag bográcsnyi, a kisadag meg kisbográcsnyi, de megbirkóznak vele. Nem úgy, mint mi a spagettinkkel – szintúgy stílusos bográcsban –, és előreszaladva jelezzük, még a kisadag is giga, a nagyba is csak belemaszatolunk. A maradékot elvitelre kérjük, elég lesz az egész napra, és hatalmas plusz, hogy ízléses papírdobozba csomagolják, jelezve, hogy ez öko-trendi hely is.

Öntudatlanul és részben ezért mentünk át a második fogásnál vegetariánusba. Egyikünk erdei gombás spagettit rendel rukkolával és márványsajttal, másikunk fokhagymás-cukkinis spagettit szárított paradicsommal. Előbbi ízes, tejszínes, gazdagon gombás, utóbbi kicsit fokhagymásabb a kelleténél, de ez lehet ízlésbeli különbség is, így a túlzott kritikát nem indokolja. Jó kérdés, hogy a kákabélűeknek vajon miképpen passzol a talán túl olajos és tejszínes cucc, másnap, felmelegítve bizton nem ajánljuk.

A hely közben megtelik. Kár, hogy a terasz még nem nyitott ki, máskor már láttuk, hogy itt délutántól helyet kapni szinte művészet. Ahogy söreink is fogynak, mi úgy álmosodunk el, lassan kérjük a számlát. A végösszeg és a vendéglátás baráti, így mi is kibékültünk a világgal, és reméljük, hogy a világ is kibékül velünk. Ez a tavaszi fecske pedig csinálhat még szép nyarat.

Szöveg: Szerbhorváth György; Fotók: Rauf Sven Tamás

ÉRTÉKELÉS

Vendéglátás: 7/10

Hangulat és enteriőr:  6/10

Ételek: 6/10