A Budapesti Corvinus Egyetem szociológus professzora sokoldalú társadalomkutató. Miután zenetanár lett és éveken keresztül zenészként dolgozott, idehaza és Franciaországban szociológiát tanult. Előbb zene- és sportszociológiával foglalkozott, majd egyik kezdeményezője volt a társadalmi nemek vizsgálatának, vagyis a gendertudomány magyarországi meghonosításának. Főleg a férfiak változó viselkedésformáit kutatja. De szenvedélyesen foglalkoztatja a magyar mentalitástörténet is. Két éve Mi a magyar? címmel jelentetett meg a Replika folyóiratban egy vitaindító tanulmányt arról, hogy milyenek is lennénk mi, magyarok. Öt éve a kerületben lakik, így adódik, hogy rákérdezzünk: milyenek is vagyunk mi, akik ideköltöztünk és itt élünk?

- Kezdjük azzal, hogy milyen társadalmi háttérrel érkezett a Baross utcába?

- Az ötödik kerületben, a Váci utca Fővám térhez közeli részén nőttem föl. A Váci utcai zenei általánosba és az Eötvös Gimnáziumba jártam, mielőtt a hetvenes években a Szegedi Tanárképző Főiskolára kerültem volna magyar-ének szakra. Egy ötszobás társbérleti lakásban, melyben egyetlen fürdőszoba volt, kilencen éltünk szüleimmel, nagyszüleimmel, nagynénémmel és unokatestvéreimmel. Annak idején ez a városrész egyáltalán nem volt elit környék, turistákat sem igen lehetett még látni arrafelé. A kilencvenes évektől aztán két évtizeden keresztül Budán laktunk a családommal, a fiam is oda járt általános iskolába. Ez idő alatt volt alkalmam megtapasztalni, hogy Pest és Buda közt hatalmas különbségek vannak, és hogy én sohasem fogok budaivá válni.

Józsefvárost nemcsak azért választottam, mert 15-20 perc alatt gyalog is beérek a munkahelyemre, hanem azért is, mert kifejezetten vonzó számomra ez a sokszínű, élhető, multikulti környezet. A budai világgal szemben itt sokkal könnyebben szóba elegyednek egymással az emberek, függetlenül attól, hogy valaki melós vagy értelmiségi. Fontos volt számomra az is, hogy újra gangos házban lakjak, mert itt egészen más a mindennapi kommunikáció az emberek között. A mi házunk pontosan leképezi a kerület sokszínűségét: laknak itt fiatalok és nyugdíjasok, cigányzenészek, munkásosztálybéliek, értelmiségiek, külföldi diákok, külföldi bérlők, no meg jönnek-mennek az Airbnb-vendégek. Vagyis egy igen gazdag társadalmi miliőben létezem. Vonzó számomra az is, hogy a kerület tele van jobbnál-jobb közösségi terekkel, ahol kiváló értelmiségi fiatalok tanyáznak: elég csak az Aurórára vagy a Gólyára utalnom, hogy a Patyolatot vagy a Hintaló Iszodát ne is említsem.

- Olykor azért nekem klisészerűnek tűnik, hogy a „nyolcker” mennyiben más, párizsi és berlini városrészekhez hasonlítjuk, ahol minden rendben, csak úgy pezseg…

- Persze, nyilvánvaló, hogy nagyon komoly társadalmi problémák is vannak itt, a hajléktalanságtól a szegénységen át a roma integrációig – hogy csak a legfontosabbakat említsem. Tehát a helyzet korántsem idilli, de mégis határozottan állítom, hogy a kerület reménykeltően izgalmas és jó hely. Miképpen azt is fontosnak tartom, hogy itt létezik társadalmi szolidaritás, valamint civil öntudat és civil élet, mely megkísérel beleszólni a helyi politika dolgaiba. 

- Az előző ciklusokban a kerületet a jobboldal vezette, most hajszálnyival nyert az ellenzék. Ez nem azt bizonyítja, hogy a habitus, ami a politikai választásokon is megnyilvánul, könnyedén megváltozhat?

- Szociológusként én hosszú távú ciklusokban gondolkodom. Tehát annak ismerete, hogy az elmúlt évtizedben ki nyerte a választásokat, számomra még nem elegendő a társadalmi folyamatok letapogatásához. Jelzem, a kerületen belül is hatalmas különbségek vannak: egyfelől ott a Palotanegyed, másfelől ott a Magdolna negyed vagy a Teleki tér. Ilyen kis területen ekkora társadalmi különbségek másutt csak kivételesen figyelhetők meg. És ezek történetileg beágyazott jelenségek, melyek a szociológus számára különösen érdekesek. Ha érteni szeretnénk, mifélék vagyunk, legalább a 19. század végéig kell visszamennünk, amikor a rohamosan fejlődő budapesti olvasztótégelyben korábban nem tapasztalt társadalmi változások zajlottak: itt, a kerületben például a századforduló előtt már meghatározó volt a szlovákok jelenléte. Vagy utalhatnék a közlekedési infrastruktúra, a nagybani piacok vagy a muzsikus cigányok jelentőségére is. Gyakran a helyi szlovákok közül kerültek ki például azok a mesteremberek – gondoljunk csak az ablakos tótokra! – akiknek utódai ma is itt élnek közöttünk. És részben ennek a múltnak köszönhető, hogy a Baross utcában, ahol lakom, százméteres körzetben ma is rengeteg kisbolt és szolgáltatás megtalálható a kárpitostól a villanyszerelőig, a hentestől a barkácsboltig, a kocsmától a cukrászdáig. És a régi viselkedési mintázatok, beállítódások egyes elemei, bármennyi történelmi változás történt is az elmúlt évszázadban, a családi és a szomszédsági viszonylatokon keresztül valahogy tovább örökítődtek. Ezekből a történeti folyamatokból is levezethető, hogy az egykori jövevények szépunokái számára ma is többé-kevésbé természetes, hogy a régi lakók köszönnek az újaknak, hogy a sarkon megállnak beszélgetni egymással az emberek, vagy hogy az eladó nevén szólítja a törzsvásárlókat. Tehát itt még érződik valami kisvárosi intimitás.

- Egy-egy városrész szimbóluma a helyi csapat, mint a Fradi, az Újpest, a Kispest. Sportszociológusként hogyan látja, Józsefvárosnak miért nincs ilyen emblematikus csapata?

- A MAC, vagyis a Magyar Athletikai Club 1875-ben jött létre. Mivel zsidók nem lehettek tagjai ennek az exkluzív klubnak, 1888-ban létrehozták az MTK-t, vagyis a Magyar Testgyakorlók Körét, melynek a neve is gyönyörűen mutatja a korabeli zsidóság asszimilációs hajlandóságát. Aztán 1899-ben megszületett az FTC, vagyis a Ferencvárosi Torna Club, mely a ferencvárosi, többnyire sváb származású németek csapata volt. E két sportklub súlyát pontosan jelzi, hogy az 1920-as évek derekáig a magyar focibajnokságokat vagy az MTK, vagy az FTC nyerte. Hogy a Józsefvárosban miért nem alakult ki ilyen csapat, annak oka részben az lehet, hogy a huszadik század elején a kerület nem tartozott egyértelműen sem a centrumhoz, sem a perifériához. Kétségtelenül szerves része volt a város szövetének, ám még nem rendelkezett olyan kikristályosodott identitással, amely elegendő lett volna egy helyi sportklub létrehozásához. Hangsúlyoznám azt is, hogy a szlovákok polgárosodási és anyagi szintje elmaradt a zsidókétól és a németekétől, ráadásul kevesebben is voltak, és így nemigen tudtak volna fönntartani egy erős és sikeres sportegyesületet. Jellemzőnek tartom, hogy az 1920-as években följött a periférikus ÚTE, vagyis az Újpesti Torna Egylet, mely a pesti centrummal szemben határozta meg magát. 

- Sokat foglalkozik a férfiuralommal, az országban uralkodó macsó tahósággal. Mit szól ahhoz, hogy a 17 kerületi képviselő közül csupán 3 nő?

- Az Európai Unió arra törekszik, hogy a különböző politikai és gazdasági grémiumokban a kisebbségi nem aránya legalább 40 százalék legyen. Ezt az intézkedést a nők védelmében igyekeznek bevezetni, ám egyes skandináv önkormányzatokban már ma is sokszor lasszóval kell fogni a férfi képviselőket, hogy elérjék ezt a 40 százalékot. Mi Magyarországon, még messze nem tartunk itt. De szeretném jelezni, hogy a kerületi politikában is jelen vannak a nők – ha esetleg nem képviselőként, akkor valamilyen egyéb funkcióban vagy háttéremberként. Adott esetben ezeknek a pozícióknak jóval nagyobb lehet a súlyuk, mint egy mezei férfi képviselő által betöltött mandátumé. És még valami: akadnak nők, akik férfias tulajdonságokkal bírnak, míg sok férfi is van, akik inkább nőiesnek tekinthetők. Vagyis manapság már tanácsos, hogy ne tegyünk automatikusan egyenlőségjelet a férfi és a férfias, valamint a nő és a nőies közé. 

Szöveg: Szerbhorváth György; Fotók: Ványi Ákos