Józsefváros, Budapest nyolcadik kerülete a 19. század közepétől kezdve különleges szerepet játszott a magyar zsidóság asszimilációjában, a magyar-zsidó kultúra létrehozásában. Jelentős, elevenen élő, sokrétű vallási, sőt nyelvi, jiddis hagyománnyal is rendelkezett, mely a hitéletben és a szórakoztatásban a negyvenes évekig megmaradt. A zsidó örökség az emancipáció után áttételes formában, társadalmi, politikai szervezetekben és mozgalmakban, illetve a sportban is kifejezésre jutott. Mindez még 1944 után is sajátos, egyéni jelleget adott a több nemzetiség által lakott városrésznek, melynek a huszadik század elején minden harmadik lakosa zsidó vallású volt. A „felekezeti jelleg” persze nem fejeződött ki nyíltan például a munkásság érdekvédelmében, a baloldali politikában vagy a nagy múltú, helyi kötődésű labdarúgócsapatnak való szurkolásban. Mégis tény, hogy például a 19. század végén a nyomdászok által alapított szociáldemokrata pártot, a szakszervezeteket, majd a szinte ugyanekkor alakult, szintén józsefvárosi gyökerekkel és társadalmi bázissal rendelkező MTK sportklubot a korabeli közvélemény azonosította a zsidósággal. Józsefváros zsidó múltjához hozzátartozott nemcsak a judaizmus és a belőle kisarjadt sajátos kultúra, de a politika és a sport is. És persze a városrészhez a temető, a Salgótarjáni úti sírkert is, ahol a városrész nagy alakjai nyugszanak és emlékeztetik a látogatót a dicsőséges múltra.

Bródy Sándor (Főherceg Sándor) utca 8., a régi Képviselőház épülete (ma Olasz Kultúrintézet) előtérben a Múzeumkert. A felvétel 1871-1882 között készült. A kép forrása: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára.

A mai Józsefvárost, legalábbis egy részét a 18. században Lerchenfeld-nek, azaz Pacsirtamezőnek nevezték. Nagyrészt homokos pusztaság volt, mocsarakkal, kisebb és nagyobb tavakkal. A térképeken Alsó-külvárosként feltüntetett terület 1777. november 7-én kapta a Józsefváros nevet, Mária Terézia fiáról, aki még nem volt császár, csak trónörökös. Elsősorban földművesek és napszámosok éltek itt, sokan a kőbányai szőlőket művelték. Akkor 3170 lakosa volt, közöttük sok szlovák, ezért a területet Slavische Festung néven, szláv erődként is emlegették. Aztán ahogy Pest terjeszkedett, a városfalakat lebontották és a külvárost lassan beépítették – ugyanúgy, mint a hasonlóan fejlődő, szintén Habsburg uralkodókról elnevezett Terézvárost és Ferencvárost is.

Kálvin tér, háttérben a Magyar Nemzeti Múzeum. A felvétel 1874-1882 között készült. A kép forrása: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára.

Pest falain túl, az 1808-ban lebontott Kecskeméti-kapun kívül terült el a Széna tér, amit 1874-ben, már a főváros egyesítése után, amikor már körbeépült, neveztek el Kálvin Jánosról. Itt, az egykori Széna-piacon tartották a heti vásárokat. Nagy számban fordultak meg itt zsidó kereskedők, akik jelentős mértékben járultak hozzá a város gazdasági fejlődéséhez. Jelenlétükről egy holland utazó, Jan Ackersdijck is beszámolt Magyarországi útinaplójában. Érdemes idézni 1823. november 10-i bejegyzését a pesti vásárról: „Igen sok külföldit és itteni lakost is megfigyeltünk, nagyon is eltérő öltözetben, így például lengyel zsidókat, örményeket és magyar nemesembereket is, de ez utóbbiak ruhája nem volt olyan jellegzetes… A legtöbb kereskedő, aki ezeket az árukat a parasztoknak kínálta, zsidó volt, és érdekes volt látni és hallani, hogyan kereskedtek. Ahogyan a héberek szokásos élénksége a parasztok faragatlan nyerseségével párosult, alkudozásuk vitatkozásnak, civódásnak tűnt.”1838. március 13-án a nagy árvíz a kerület házainak jelentős részét romba döntötte. (1255 házból 891 dőlt össze, 115 erősen megrongálódott, és mindössze 249 maradt épségben.) A Baross utca elején két méter, a későbbi József körútnál és a Rókus Kórház előtti piactéren csaknem négy méter magasan állt a víz. Ez a katasztrófa mégis kedvező hatással volt Józsefváros fejlődésére. Az árvíz után nyomban megindult az újjáépítés, ami rendkívüli munkaalkalmat teremtett. 1844-től a sorozatos rossz termések miatt megindult a parasztok menekülése a főváros felé, és a nagy munkásigény 1850-re 6960 főről 17554-re emelte a kerület lakosainak számát. Ekkor indult meg, s tartott egészen az 1867-es kiegyezésig a zsidók nagyobb arányú betelepedése is a birodalom keleti tartományaiból, főként Galíciából.

Gutenberg (Főherceg Sándor) tér, szemben a Somogyi Béla (Rökk Szilárd) utca - Scheiber Sándor (Bérkocsis) utca sarkán az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem épülete. A felvétel 1890 körül készült. A kép forrása: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára

A Józsefvárost két nagy országút határolta: az egyik a Kerepesi út (ma Rákóczi út), a másik az Üllői út. A harmadik a közepén szelte át, a Tavaszmező utcán, a Mátyás téren, a Szerdahelyi utcán és a Salgótarjáni úton keresztül. Ez nem maradt főútvonal, emlékét a Koszorú utca és a Mátyás tér sarkán álló épület (annak idején kocsma) őrzi, előtte egyszerű kereszttel. Belső-Józsefváros fejlődéséhez nagymértékben hozzájárult, hogy a Sándor főherceg (ma Bródy Sándor) utca 4. számú házban volt a régi Országház (első emeletén Lotz Károly freskóival). Ennek nagyterme a 19. század második felében, az őszi nagyünnepek idején a helyi zsidók számára ideiglenes imahelyként is üzemelt. Másrészt a városrészben  épült meg a Salgótarjántól Pestig és Losoncon át Besztercebányáig vezető Északi Vasút pályaudvara, melyet 1867. április 2-án adták át a forgalomnak. Évtizedekig ezen a vonalon érkezett a Felvidékről Pestre az utasok többsége. A Józsefvárosi pályaudvar környékén hamar kialakult a piac, amely vonzotta a zsidó kereskedőket és vállalkozókat.

1873-ban, a főváros egyesítésekor a Józsefvárosnak már nyolc tere és 62 utcája volt. Ez utóbbiak hosszúsága mintegy 32 kilométert tett ki. Addigra már teljesen kiépült a belső Józsefváros, melyet akkoriban Mágnásfertálynak neveztek, és ma a Palotanegyed nevet viseli. Itt épült fel a Nemzeti Múzeum, körülötte a leggazdagabb főurak palotái, a régi képviselőház, az egyetemek és klinikák.

Budapesten 1873, a főváros egyesítése után valóságos népességrobbanás ment végbe. Három, nagyobbrészt még németül beszélő kisváros, Buda, Óbuda és Pest két évtized leforgása alatt olyan metropolisszá alakult át, mely Bécs vetélytársa lett. A lakosság, mely 1880-ban még 355 582 főt tett ki, 1890-re 486 471-re, 1900-ra 703 448-ra, 1910-ben pedig már 880 371- re nőtt. Ennek a zömmel vidékről felvándorolt embertömegnek több mint az ötöde volt zsidó vallású: 1880-ban 19,7%-a, 1890-ben 21%-a, 1900-ban 23,6%-a, 1910-ben 23,1%-a. 1900-ban Budapest volt az a nagyváros, ahol a világon a legtöbb zsidó lakott (166 198 fő), s ezzel rövid időre megelőzte a korabeli New York-ot is. Ennek az embertömegnek legnagyobb része Pesten, azon belül is három kerületben vert tanyát: a szegényebbek a legsűrűbben lakott Terézvárosban és Józsefvárosban, illetve a jobb módú, a polgárosodott része a Lipótvárosban. Budapest VIII. kerülete kifejezetten sűrűn lakott városrész volt: a lakosság 1890-ben 91 303, 1910-ben 164 255 főt tett ki, vagyis a főváros teljes lakosságának mintegy 18,8%-a lakott 6,85 négyzetkilométer területen. Összehasonlításul: a kerület mai lakossága 71 642 fő. A zsidók túlnyomó többsége a Nagykörúton túl összpontosult, ahol arányszámuk meghaladta az egyharmadot is. (1930-ban kerület lakosainak 22,4%-a volt izraelita, míg Budapesten ez az arány a teljes lakossághoz viszonyítva 20,3 % volt.)

Szöveg: Pelle János író, történész; Fotók: Huszár Boglárka, Ványi Ákos és Fortepan.hu

- - -

Folytatjuk…

Cikksorozatunk következő részeiben először a zsidó ószeresek és zsibárusok ma már elfelejtett világát, a Teleki-teret idézzük fel, a huszadik század eleje óta folyó gazdasági és politikai küzdelmeket, melyeknek hatása ma is érezhető. Majd a Józsefváros napjainkban is fennálló, reprezentatív zsidó intézményéről, a Rabbiképzőről esik szó, mindenekelőtt a tragikus 1944-es esztendő eseményeiről. A professzorok tudományos munkásságának méltatásától, a jelentős vallási és oktatási intézmény tevékenységének bemutatásától – terjedelmi okokból – eltekintünk. A német megszállás utáni Józsefváros, elsősorban a Toloncház bemutatásán túl a zsidó ellenállás új dokumentumaival ismerkedhetünk meg. A hitélet és szórakozás emlékeinek leírása után három jelentős, józsefvárosi gyökerekkel rendelkező zsidó személyiséget emelünk ki, akik megtestesítették a jellegzetes sorsválasztásokat.