- Az újrakezdés receptjei erdélyi zsidó történeteket tartalmaz, ahogyan az alcím fogalmaz: „életről, éhségről és reménységről”. A hagyományos receptek most nemcsak jó ötleteket adhatnak, de útmutatót is, hogyan lehet a kevésből laktató ételeket készíteni. Mit tanulhatunk meg a holokausztot átélő generációtól?

- Őszinte leszek: most, amikor átadhatnánk egymásnak egy csomó tudást, amikor nagy közös kupacba gyűjthetnénk az innen-onnan hozott praktikáinkat, én – teljesen ellentmondásosan – szemérmes lettem. Nem vagyok önző, nem a meglévő tudásomat – ha van olyan egyáltalán – féltem, hanem nem tudom, hol gázolok bele mások személyes érzékenységébe. Az emberek egyik része – ezt a közösségi médián jól látni –, ventilál, még mindig a félelmét tárgyiasítja, a másik része pedig – remélhetőleg önkéntes karanténból – próbálja a normalitás látszatát megőrizni. Állítólag sokan vannak az utcán is, ezt én nem tudom megítélni, mert a munkám miatt eleve is ritkán mozdulok ki, most meg egyáltalán nem. Ha én most elkezdenék recepteket sorolni, tuti biztos, olcsó tippeket a túléléshez, mert interjúztam holokauszt-túlélőkkel, illetve főztem is velük, biztosan lennének, akik felháborodnak, hogy ne jöjjek ezzel. Mert épp egy olyan időszakban vagyunk, amikor szinte minden téren „meg van mondva”, hogy mit kell tennünk a túléléshez. Vagyis beáll egy ösztönös zsibbadtság, elutasítás. Így inkább arról tudok beszélni, hogy én mit tanultam tőlük. Először is: kitartást és szívósságot. Amióta ezt a kötetet megírtam, már nem olyan könnyű elrugdosni engem a feladásig, beleértve az önfeladást is. Aztán ott a „kicsi” öröme. Örülni egy jó mondatnak, egy felgyógyult betegnek, az esőnek, az első rügynek, egy összeszólalkozás utáni kibékülésnek. Megtanultam értékelni, hogy élnek a szeretteim. A konfliktusaimból pedig visszább vettem: nem akarok már mindenáron megnyerni egy szócsatát. És megpróbálom kirostálni magamból az áldozati dumát. De ha mindenképp ragaszkodsz egy recepthez ezekben a nehéz napokban, akkor én egy máramarosi zsidó ételt, a káposztás babot mondanám. Jiddisül: kroyt met bundlokh. Ez roppant egyszerű, olcsó és tápláló egytálétel, ugyanakkor koleszterinszegény. Mert azzal is számolnunk kell, hogy a karanténból szabadulva ne legyen rajtunk sok plusz kiló.

- A 2015-ös menekültválság idején a Keleti pályaudvarnál voltál önkéntes. Akkor egyfelől hatalmas szolidaritás mutatkozott a menekültek iránt, sokan viszont a kormánypropaganda hatására is egyre inkább „migráns” ellenessé váltak. Hogyan élted meg azokat az időket?

- Bizonyos értelemben hőskorszakként. Eleinte mindössze néhány segítő szándékú ember kószált a pályaudvarnál egy csomag keksszel és üdítővel, ebből napok alatt egy önkéntes segítő csapat állt fel, az ott dolgozó önkéntesek pedig elképesztő logisztikai tudásra tettek szert rekordidő alatt. Volt, aki a menetrendeket tudta betéve, és eligazította a befogadó helyekre az érkezőket, mások az egészségügyi részleget és az adománygyűjtést koordinálták, megint mások az élelmezést. A végén pártállástól függetlenül özönlöttek a segítő szándékú emberek. Pörgős nyár volt. Aztán amikor 2015. szeptember 4-én megnyitották a nyugati határt, és eltűntek az emberek az egykori nevén Köztársaság térről meg a Keleti elől, ezek a segítő csoportok megpróbálták átcsatornázni a kapacitásaikat az itthoni rászorulók megsegítésére. Amíg volt adomány, és bírták szuflával, csinálták is. Nekem magánéleti szempontból is nagy változást jelentett az akkori időszak: akkor ismertem meg a férjemet és lett belőlem józsefvárosi lakos. Mindenesetre az akkor tapasztalt szolidaritási hullám nagy-nagy energialöketet adott. Amikor ennyi ember összeáll segítő szándékkal, ott nem csak elkopik, de jórészt vissza is térül, megsokszorozódik az energia. Valamit akkor nagyon megéreztünk: talán a saját esendőségünket is. Ilyesmi rajzolódik most ki a koronavírus hátterében is. Van, aki élelmet  visz az orvosoknak, mások az üresen maradt szállásaikat kínálják fel. Ez egy szolidáris társadalom, és milyen jó lenne, ha a politikai fősodor is ezt hangsúlyozná ahelyett, hogy a harcoló viselkedést és retorikát erősíti.

- A mediterrán térség, Olaszország fontos elem az életedben. Aki csak felületesen ismeri az olaszokat, inkább csak csodálkozik a mentalitásukon, a lazaságon, ami íme, most mintha visszaütött volna.

- Én nagyon nem szeretem a sztereotipizálást. És ez elsősorban erdélyiként érint érzékenyen. Ahogy az édeserdély – igen, így egyben – lakossága, úgy az olasz édesélet társadalma sem homogén közeg. Ott az észak-dél tengelyen tapasztalható szembenállás, amit a populista vezetők szeretnek meglovagolni. Nekünk, nem olaszoknak, pedig gyakran a Vespás vagy Cinquecentós kiruccanás a toszkán tájban, egy jó bor a Colosseum vagy a Vezúv tövében, a pizza vagy az osso bucco jelenti az olaszságot. Pedig Olaszország is épp annyiféle, ahány lakosa van. Én például dél-párti vagyok, imádom Nápolyt, már az irodalmi munkáim miatt is. Amikor az északról leóbégató Liga a délieket szidja, jobban fáj, mintha itthon lerománoznának, vagy odahaza bozgornak, vagyis hazátlannak hívnak. Amit te visszaütésként emlegetsz, sokszor olvasni itthoni kommentekben is. Miért nem zárták le idejében a velencei karnevált? – kérdezik. Minek ment oda? – ezt szokták mondani áldozathibáztatáskor is. A helyzet az, hogy Európában Olaszországban jelentkezett először a koronavírus. Készületlenül érte őket, nekik kellett elsőként megtenniük az első drasztikus lépéseket. De megtették.

Ráadásul hamarabb is, mint Kína, ahol sokáig tagadták, sőt hiteltelenítették és büntették azokat, akik megpróbálták nyilvánossá tenni, kicsempészni a világba az adatokat. Könnyű így utólag azt mondani, hogy visszaütött. Északon hetek óta vannak karanténban az emberek, és erkély-bulikkal küzdenek a bezártság ellen. Nekünk erről fogalmunk sincs, elképzelni sem tudjuk, hogy mit jelent. Mit jelent azzal a rettentő teherrel élni, hogy az ember lakhelye gyakorlatilag gócponttá válik, fél óránként elszirénázik a mentő, rá tíz percre konganak a harangok egy elhunyt miatt. Itt történik tőlünk párszáz kilométerre, kikerülnek a sajtóba az intenzív osztályokról felvételek, de szerintem csak akkor fogjuk igazán megérteni, ha nálunk is beüt a krach. Nem vagyok optimista: hamarosan beüt. És azon gondolkodom, hogy mi lesz majd a velejéig kiszipolyozott magyar társadalommal, a mélyszegénységben élőkkel. Olaszországban, amint meghozták a lakhelyelhagyási tilalmat, konténervárosokat építettek a hajléktalanoknak, hogy legyen lakhelyük. Nálunk mikor fog ilyesmiről gondoskodni az állam? Ijesztően kevés a tesztek száma, és naponta halljuk, hogy aki egészséges, ne viseljen maszkot. Na, de honnan tudjuk, hogy egészségesek vagyunk-e, ha nem végeznek megfelelő számú tesztet? Már hetekkel ezelőtt elkezdtem felkészülni és felkészíteni a családomat. Mégse nem lehetek biztos benne, hogy ép bőrrel megúszom.

- Sokat emlegetik most Boccaccio Dekameronját. A pestis miatt karanténba zárt emberek történeteket meséltek egymásnak, ráadásul pajzánokat. Így az első stressz után, ami mindenkin érződik, segíthet valamit a művészet rajtunk?

- Viccelsz? Csak ez segíthet. És örömmel látom, milyen csodálatos a szolidaritás a művészi szférán belül is. Kiadók, gyűjtőportálok teszik ingyen elérhetővé az anyagjaikat. A színházak élő közvetítéseket sugároznak, vagy hozzáférhetővé teszik a régebbi előadásaikat. A színészek magyar érettségi tételeket felolvasását streamelik a diákoknak. Ez most, kis szerencsével, a feltöltődés ideje is lehet. A befelé fordulásé. A hosszú beszélgetéseké, az egymásra és magunkra találásé. Ilyenkor érdemes elővenni azokat a könyveket, mondjuk a 400 oldalasnál hosszabbakat, amikkel régóta szemeztünk, de legyintettünk. Vagy újraolvasni a nagy klasszikusokat. Én minden bizonnyal ezt fogom tenni, amint leadom március végén az aktuális munkámat. Olvasok és kertészkedek. Megpróbálom kihozni a legjobbat ebből az egészből.

De, ha már így rákérdeztél, nem hallgathatom el, hogy a járvány miatt mennyire kiszolgáltatott a művészeti szcéna. Amíg a taxisoknak elengedték a katás adózást, addig mi, írók, színészek, műfordítók, zenészek, vagyis minden kulturális szférában dolgozó ember üresben fizetjük az adót, miközben jövedelem nincs, még annyira sem, mint egy taxisnak. Az érdekvédelmi szervezetek már léptek, jelezték a kormányzatnak, most a kormányon a sor. 

Szöveg: Szerbhorváth György; Fotók: Huszár Boglárka