Józsefváros sose állt rosszul írók tekintetében, nincs az másképp ma sem, és a Magyar Copperfield jó része is a nyolcban játszódik. A kötet címe eleve arra utal, hogy egy magyar kisfiú, illetve kamaszgyerek sorsát ismerhetjük meg 1946-tól (ekkor születetett a szerző), hányódásait az őt elhagyó, de olykor visszafogadó apa és anya – akik szinte soha nem is éltek együtt, miután az apa lelépett –, az őt nevelő nagyszülők, lakások és iskolák közt, ráadásul történelmi időkben. A párhuzam Dickens művével talán csak annyiban sántít, hogy a kor viszonyaihoz képest – elsősorban a Teleki téren piacozó nagyszülőktől kapott zsebpénznek hála – nem nyomorban és szegénységben élt, mint az angol David.

Bereményit aligha kell bemutatni, legfeljebb a fiatal nemzedéknek, hiszen az 1981-es Megáll az idő forgatókönyvírójaként, a nemzetközi sikereket is arató 1989-es Eldorádó írójaként és rendezőjeként egyes mondatai ma is kultikusak. Előttünk vannak szereplői, a helyszínek – mint a Teleki tér –, ezek a regényben most, ha olykor más néven is, visszatérnek, de újabb alakokkal is találkozunk. Szinte azt kívánjuk, születtünk volna inkább abba a nyomorúságos világba, legalább élet volt a kerületben, a városban – nem úgy, mint most.

És akármilyen nyomasztó volt az 1945-től a Rákosi-érán és 1956-on át a kádári konszolidációig tartó korszak, az író most is tanúbizonyságát adja lenyűgöző történetmesélő tehetségének. Noha a sztorik gyakran igen durvák, írását mégis valami diszkrét humor és szeretet lengi körül. Vagy épp a szeretet hiányáról szól. 

Bereményi ugyanis Vetró Géza néven született, de Bereményi nevű öregapja vette magukhoz a Teleki térnél. Az őt magára hagyó édesanyjáékhoz annak újraházasodása után költözik egy időre. A nevelőapa ugyan nevére veszi, s így lesz Rózner Géza – 24 éves korától, már íróként lesz aztán Bereményi Géza –, de ebben sem lesz sok köszönet, a doktor úr elvárásai magasak, a nyughatatlan és szeretetéhes gyerek pedig sem nem tud, végül nem is akar megfelelni a felnőttek, s főleg a nevelőapa elvárásainak. Hisz már a neve sem az, ami, és a szülei sem azok, akik. Akkor pedig ki ő?

Az önéletrajz annyiban is különleges, hogy az író gyakran reflektál saját emlékeire, elemzi egykori önmagát és környezetét, már amennyire ezt az emlékezet lehetővé teszi. Annyira képszerűen  írja le jeleneteit, hogy filmben érezhetjük magunkat (ahogyan tehát egyes alakok meg is jelentek filmjeiben), és kedvünk szottyan, hogy az idős szomszéd bácsival magunk is ellátogassunk a Kerepesi temetőbe. Vagy – ugorva az időben – kamaszként nekivágjunk a világnak, elszökjünk otthonról, s a pápai gimnáziumban kössünk ki, vagy inkább a Balatonra stoppoljunk, ott csajozzunk és jampeckodjunk. Főhősünk ráadásul bolti lopásba is keveredik, a bűntény körüli rendőrségiügy elmesélése pedig a hatvanas évek első felébe repít bennünket. A kollégiumi, gimnáziumi élet, a barátságok leírása pedig természetesen Ottlik Géza Iskola a határonját juttatja eszünkbe, az áporodottabb kádári világ kiadásában.

Számomra – miután az utóbbi évtized a tömeges magyar migráció új időszakát hozta magával – különösen érdekes részletek azok, amelyek 1956-ról szólnak, arról, hogy a szülők a tízéves fiúra bízzák, másnap reggel felszálljanak-e egy Bécsbe tartó teherautóra – Géza, a gyerek nemet mond, így maradnak. Vagy amikor már párizsi vagy amerikai útjai során ajánlatokat kap, hogy emigráljon. Ő azonban mindig a hazatérés mellett dönt, bár arra pontos választ visszaemlékezve sem tud adni, döntően mi hatott arra, hogy az ígéretesnek tűnő nyugati karrier helyett az itthont választotta, s ha inkább már csak jelképesen, de mindig újra a Teleki téren kötött ki.

Bereményi Géza hatalmas életműve persze épp arra bizonyíték, hogy mindannyiunknak volt és lehet egy új „Teleki tere”: a szegénység, a boldogtalanság ugyan mindenhová elkísérhet bennünket, de a szellemi gazdagság (nagy szavak!) bárhol megtalálható. Ahogy az író többször utalgat is rá, főleg magunkban. 

Szöveg: Szerbhorváth György Fotó: Ványi Ákos és Huszár Boglárka