- Szegvárról származol, Békéscsabán dolgoztál, majd Budapestre költöztél másfél évtizede. Műveid jó része szülőföldeden, az Alföldön játszódik, sokáig a vidék írójának tartottak – nem pejoratív éllel. Hogyan éled meg a folyamatosan gerjesztett, most is felpörgetett Budapest-vidék ellentétet?

- Nagyon megvisel. Mert a kár, amit okoz, a szemléletváltozás, a sok harag, indulat ott marad majd belül. Leülepszik ugyan, de nem tűnik el. Eddig is kevés volt az átjárás, ezek a világok elképesztően széttartottak, de ha egészen szétszakad, az szörnyű károkat okoz. Egy mai szegvári parasztfiúnak vajmi kevés esélye van, hogy író, zenész, igazán jó, befolyásos ügyvéd vagy akár sztárséf legyen… De hasonló a helyzet, persze, az összes mesterségesen szított ellentéttel, amit a vírus ürügyén most tovább hergelnek: öregek és fiatalok, nők és férfiak, anyaországiak és határon túliak között. Azt hiszem, én mégsem értek semmit a cinikus politikai gondolkodásból, mert bármennyire próbálok rájönni, miért csinálják, nem jutok közelebb a megoldáshoz.

- Dolgozol színházaknak, magad pedig dalszerző és zenész-előadó is vagy. Nyilván nekik nehezebben elviselhető a bezártság, az előadások hiánya, mint egy írónak. De kialakulnak lobbicsoportok is, hogy kiken is kell elsősorban segíteni, a zenészek mintha vezetnének, miközben a színházak egy részére épp a járvány előtt  le a kormányzat. Szerinted mi az értelme, szerepe az állami mecenatúrának – mármint ma és itt?

- Ahogy az első hírekből látni, nagyjából semmi. A kultúra valójában nem kap semmiféle segítséget, és elképesztően profi, ahogy ezt a semmit a kommunikációban valamivé varázsolják. Pedig a kultúra mindenképpen független üzem, ha nem az, megfullad. Még akkor is, ha igyekszik a mindenkori hatalommal szemben lojálisnak lenni.

- A Petőfi Irodalmi Múzeum mint állami intézmény, mégis kiírt most egy pályázatot dalnokoknak, azzal a feltétellel, hogy írjanak Trianonról. Biztosan akadnak majd jelentkezők, te tudnál ilyen konkrét megrendelésre írni? A színházaknál ez olykor szokás, de vers, dal esetében lehet ennek értelme?

- Nagyon kíváncsi vagyok, születnek-e olyan versek is, amik valóban jók, hogy tud-e valaki olyan megrázó dalt írni, ami nem fröcsög a gyűlölettől és nem szirupos. Alkalmazott műfajban alkotni, vagy zsánert írni szerintem nagy kihívás. Én időnként szeretek olyan dalszöveget írni, melynek világa távol van tőlem. Vagy stílusban, vagy a nézőpontban. Dés Lacival nemrégiben írtunk Básti Julinak egy dalt, melynek a szövege a Juli szívét kellett, hogy „szétrepessze”. Ami neki állt jól, az ő szájából volt hiteles. Kemény meló volt, és szerintem remek dal lett. De Trianon nagyon más kérdés. A magát jobboldalinak nevező kormánytöbbség úgy érzi, ez csak az ő témája, más nem szólhat hozzá. Pedig tényleg szükség lenne olyan színpadi, filmes és zenés művekre, melyek értik ezt a traumát. Fogalmam sincs, hogyan lehetne hozzákezdeni. De az biztos: történet kell, valódi figurák, és az anyag nem szólhat egy „nemzet traumájáról”, mert az nem tud főszereplő lenni. Valódi emberek története kell.

- Ha már Trianon, mindjárt itt a százéves évforduló. Mit jelent ez neked?

- Nem többet, mint bármikor máskor jelent. Merthogy egyébként is nagy fájdalom, sok hiba mementója, gyötrelmes jelkép, nyílt seb. Csongrád megyében nőttem fel, a jugoszláviai tévéadásokon, onnan jött a Nyugat, és gyerekkoromban mégsem tudtam, milyen sok magyar él a Vajdaságban. Működött a kádári gépezet. Aztán jött a romániai forradalom, a rendszerváltás, egy csapásra kitárult egy  és megértettem, hogy miért olyan magára hagyott világ a magyar Alföld. Hogy ez nekünk a hétköznapokban is konkrét tragédia. Azért is gazdátlan minden, mert Szatmárnémeti, Nagyvárad, Arad és Szabadka volt a bázis, a kultúra, a gazdaság. A múltkor olvastam Csáth leveleit, melyet egy évfolyamtársának írt Orosházára. Majd megszakadt a szívem. Azt hiszem, sajnos ma nem mennek Szabadkáról oda efféle sorok.

- Ha jól tudom, szlovák származású is vagy. Nem mintha ebben az országban találhatnánk bárkit is, aki színtiszta valaminek mondhatná magát, bár akadnak ilyenek is. Ez a kötődés jelent valamit számodra?

- Leginkább azért, mert nyolc évig Békéscsabán éltem, és ott nagyon fontos a tót (így nevezik önmagukat) identitás. Ott minden tősgyökeres tót, és nekem sok barátom van ott, most is ezer szállal kötődöm a Viharsarokhoz. De szerb vér is csordogál az ereimben, és még sorolhatnám, ha mozdulok, ők ölelik egymást, ahogy a költő mondja. Sajnos, kevés emlék maradt ezekről az ősökről, néha egy-két apróság kerül elő. Mostanában éppen a dédszülői, szentesi-szegvári Őze-ágról derült ki néhány dolog, izgalmas volt.

- Nem titok, hogy tavaly kigyógyultál a rákból, beszéltél és írsz is róla. Az egészségügyet sokan bírálják, most azonban előtérbe került az orvosok, nővérek és a többi dolgozó hősies és nem mellékesen szakmai alázattal teli helytállása. 

Az általad átélteket hogyan viszonyítanád a jelenlegi helyzethez?

- Nem tudok ezügyben semmi újat mondani. Mindenkinek vannak személyes tapasztalatai, és láthatja, hogy a rendszert a benne dolgozók lelkiismerete és erőn felüli munkája tartja egyben, és még így is a hetvenes éveket idézően fontos benne a kapcsolati tőke. Nagyszerű orvosokkal, nővérekkel találkoztam, és ezzel együtt borzalmas helyzetekkel is. Amikor három-négy órát vársz egy levegőtlen, hideg folyosón úgy, hogy három hete sugaraznak és tegnap kaptál kemót, s örülhetsz, ha van ülőhelyed, nos, arról nem nagyon van mit mesélni.

- Az Élet és Irodalom szerkesztője, állandó tévékritikusa vagy, illetve a neten megjelenő videós tartalmak bírálója is. Hozott valami újat a válság, akár pozitívat, akár negatívat?

- Hogyne, át kellett strukturálni a művészetkritika rovatot, mert nincsenek tárlatok, színházi előadások, koncertek. Ideig-óráig még jól is kijöhetünk belőle, hiszen van idő átfogó esszékre, a jelenségek vizsgálatára, csupa olyan dologra, amire az évados verkliben nincs tér. De ez nagyon hosszan nem működhet. Ahogy az előfizetésre is csak biztatni tudok, hiszen szükségünk van egymásra!

- Első elbeszélésköteted, a Pletykaanyu még 2001-ben jelent meg, falusi anekdotákkal, történetekkel. Amit, ha jól tudom, faludbélijeid némelyike zokon vett, és ha talán idézőjelben is, menekülnöd kellett. Utána robbant be a közösségi média. Miben-hogyan változott a pletyka avagy a történetek szerepe?

- Vannak jó dolgok is, bár ritkán. A sok indulat és gyűlölet mögött néha fel-feltűnik valami valódi közösségépítő ügy is. Például a szülőfalumban egy „népi játék” kezdődött, nagyon élvezem. A művelődési ház egyik eldugott rejtekszobájából előkerült egy több tízezres fotóhagyaték, korábban senki által nem látott negatívok. Egy netes csoportban most naponta jönnek a hetvenes években készült képek, és ömlik a múlt. A közösség meg tűzbe jött, azonosítják az eseményeket, az embereket. A víztorony felállításáról konkrétan művészi értékű anyag került elő. Jó nézni, hogy az emberek még nem pózolnak a képeken.

- Az idén versesköteted jelent meg, ráadásul Magamról többet címmel. Mit tudsz magadról többet mondani?

- 23 év után jelent meg verseskötetem, már magában ez újdonság. Nem lehet azt mondani, hogy elkapkodtam. Két fontos ciklus van a kötetben, ami gyökeresen más, mint amit eddig tudtam mondani. A Balázsolás ciklus azoknak is felkavaró lehet, akik konkrétan nem érintettek valami súlyos betegségben, mert trauma már mindenkit ért, és a leltár azoknak is nehéz üzem. A másik ciklus pedig az apává válás verseit tartalmazza. Ez egy kevésbé bejárt téma a magyar költészetben, már csak azért is, mert az apakép az utóbbi években változott meg radikálisan. Végre lefosztódott róla a macsóság, egy apa nem attól férfi, hogy aránytalanul kevesebbet törődik a gyerekével, mint a párja. Meg lehet élni azt a csodát, amit a család jelent, amit a gyerek hoz az életedbe. Hát ezek mind olyan új mélyfúrások, melyeket talán érdemes követni.

Szöveg: Szerbhorváth György; Fotók: Grecsó Krisztián Facebook oldala