Budapest Főváros VIII. kerület
Józsefvárosi Önkormányzat

1082 Budapest, Baross u. 63-67.

06-1-459-2100

hivatal@jozsefvaros.hu

INTERJÚ KARAFIÁTH ORSOLYÁVAL

„A szolidaritás nálunk lassan nem létező fogalom”

2020. június 01. hétfő

„Rengeteget és sokfélét dolgozom, méghozzá örömmel, és sosem hagytam, hogy a játékosságtól eltérítsenek” – mondja Karafiáth Orsolya, akit – saját jellemzése szerint – a smink és a paróka, olykor pedig az önirónia tart össze. Megosztó személyiség, de szerinte ez így van jól. Karafiáth Orsolyával kormányzati támogatást osztó kegyurakról, női szerepekről és a minket körülvevő idiótákról is beszélgettünk.

- Ahogy mondják, megosztó személyiségnek számítasz: vagy imádnak, vagy nagyon nem. Ez magától alakult így, vagy a tudatos karrierépítés egyfajta eleme?

- Magától. Már egészen kicsi lányként is furcsának tartottak, holott semmit nem tettem érte. Persze ehhez kellettek a furcsa szülők is: anya, aki a maga varrta ruhákba öltöztetett, és aki – mivel neki soha semmit nem volt szabad – hagyta, hogy mindenben kipróbáljam magam. Már gyerekként írtam, családi színházat rendeztem, csigákat és békákat kommandíroztam. 

Az iskolában szerintem kedvelt lány voltam, és talán a gimnáziumban lehettem először úgymond megosztó, amikor már markánsan valamilyen lettem. Ez ugye az az életkor, mikor döntéseket kell hoznod: én hippi voltam és vegetáriánus, a közélettel aktívan foglalkozó valaki, zsákruhákban, salátányi újságot lobogtatva vonultam a folyosón, és cigiztem a sarkon, röhögve cikiztük a kikent-kifent többieket. Fennhangon szónokoltam az aulában és közben harsányan nevettem. A nagypapám korábban is mindig azt mondta, hogy törvénytelen a nevetésem, ám innentől már cikiztek is miatta. Később, mikor már publikáltam, csak azt az elvet vittem tovább, amit addig is éltem: hiszem, hogy a véleményem – bár egy a sok közül –, de érvényes vélemény. Szeretek vitatkozni, őszintén beszélni a dolgokról, és ez sokaknak nem tetszik. De sosem tartottam magam nagyon különösnek, számomra minden csak játék. Az alakváltozások, a hangok kipróbálása, az összművészeti kalandok mind-mind belülről fakadtak. Érdekes, hogy sok minden, ami miatt annak idején megköveztek – televíziós és magazinszereplések, együttműködések, látványos outfitek –, ma már alapok. Mikor kisfilmet csináltam saját magam főszereplésével, jó, hogy meg nem ettek. De csak kacagok. A karrierem nem nagyon létezik, inkább a folyamatos jelenlétem az, ami fenntart. Rengeteget és sokfélét dolgozom örömmel, és sosem hagytam, hogy a játékosságtól eltérítsenek. Megértem, hogy ez frusztrálja azokat, akik örökösen szoronganak és megfelelni vágynak.

- A sajtóban, a kommentekben is kapsz hideget-meleget, legutóbb amiatt, hogy elfogadható-e az állam által szinte kegyként osztott ösztöndíj. Ismét provokációnak tartották a véleményed, „pont most, amikor összefogni kell”…

- Persze, én vagyok a kútmérgező. Meg az, aki meggátolja a hídépítést. Akik elfogadták a díjat, valahogy tisztára kell mosakodniuk maguk előtt. Milyen híd ez? Kik között? Talán inkább a híres Marx téri felüljáróra emlékeztet: építették minden oldalról bőszen, aztán csak nem ért egybe. El is takarították végül. Annyira szomorú, hogy akik elvileg művésznek mondják magukat, és munkájuk lényege az ön- és világmegfigyelés kellene legyen, ennyire buták, csak amiatt, hogy az önbeszélésüket ki ne kezdjék. Nem jó megvettnek, beárazottnak lenni, megértem. Sokat nem nyilatkoztak az ügyben, de pár felplecsnizett, meg akik emígyen bejelentkeznek, hogy nekik is adjanak, elképesztő magyarázatokat talált. Kivel kellene összefognom? Velük? Vagy a kegyurakkal? A Petőfi Irodalmi Múzeum góréjával, aki úgy beszél az állami pénzekről, mintha maga szórná a baksist a kiéhezetteknek? Összefogok én azokkal, akikkel kell: az írókkal, akikfizikai munkát végeznek, hogy ne kelljen hajbókolniuk, a színházi emberekkel, akik rendszeren kívül, erejükön felül teljesítenek. És a néma többiekkel, nem csak művészekkel, akik panasz nélkül teszik a dolgukat, és nem kiabálnak arról, hogy nekik mi járna.

- Érzékeled azt a szerepelvárást a nők felé, hogy a magyar nyilvánosságban a megmondóember legyen férfi, a nő meg maradjon nőies – jelentsen az bármit is?

- A saját közegemben egyre kevésbé, a kormányzati hivatalos szinten pedig nevetséges még maga a kérdés is. 

- Kiadód honlapján így definiálod magad: kultúrdémon. Még ironikusabb, Szerb Antal-i megfogalmazásban: „a szerző, akit a smink és a paróka tartott össze. Ezek nélkül darabokra hullott volna.” Első körben ez ismét csak játékos szerepnek tűnik, önironikus jellemzésnek. Vagy pont nem az?

- Nem vagyok irónia nélkül értelmezhető. Legalábbis ilyen szinten. Mit mondhatnék magamról? Minden csak félrevezető. Szeretem minden énemet – az íróit, a szerkesztő-újságíróit, a performert – külön-külön látni, külső megjelenéskor is elhatárolom magam a többi alakmásomtól. De tudom, hogy a feladat szinte embert próbáló. Sokszor lehetetlen is, ki-kibillenek, s ilyenkor is az önirónia tart meg. Nehéz  komor versek költőjeként arra a másik lényre gondolnom, aki baromságokat csinál színpadon, vagy aki közéleti cikkeket ír, és nyilvános vitaesten felhevülten kiabál. De mindegyik én vagyok, és nekem mindegyik karakter szimpatikus. A húgomat szoktam nyomasztani ezzel: „mondd, ha pasi lennél, belém szeretnél? ” Nemmel válaszol, pedig tudja, hogy csapda. De én se biztos, hogy sokáig ostromolnám magam. Ijesztő lehet az, hogy nem tudod, ki mellett ébredsz.

- A zene sem áll tőled távol, egykor az Elektronikus Bugi Kommandóban énekeltél. Mit szólsz ahhoz, hogy most a zenészek is egymásnak ugrottak a rendkívüli segélyen?

- És még én vagyok, aki képtelen az összefogásra! Számomra azért volt borzasztó látni mindezt, mert pontosan tudható volt, hogy a pályázók számától függ az összeg elosztása. Szóval, ha sok valóban „befizető” kér – hiszen a mi jogdíjainkból megy ez (én magam is dalszövegíróként kapok jogdíjat) –, akkor elaprózódik a végösszeg, és épp a rászorulókon nem tudnak segíteni. De mit várunk a  képviselőitől, a megszokott, otthonos kicsinyességtől? Közben persze lehet, hogy bár nagy nevű művészről van szó, nem él nagy lábon, szóval nem a zsebekben kellene turkálni, de néhányukról igenis tudható, hogy csak „a nekem igenis jár” érzése miatt csimpaszkodtak a pénzeszsákba. A szolidaritás nálunk lassan nemlétező fogalom. 

- Ha már az állami szerepvállalás szóba került, igen fiatalon megkaptad a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet, ráadásul „a Gyurcsány” alatt, így ez egyesek szemében főbűn. Viseled?

- Nyilván. Bár emlékszem, akkor alig akartam elhinni, álnéven telefonáltam oda, újságírónak kiadva magam, bekérve a listát. Azt hittem, valaki átvert, hiszen akkoriban én magam is sokakat megvicceltem. Ez grandiózus vicc lett  Amúgy iszonyú az egykori tréfáim öröksége: most rovatvezetőként kapok érdekes leveleket, és néha meg vagyok győződve róla, hogy pár egykori megtáncoltatott vág vissza. És még ez lenne a jobb forgatókönyv, mert amúgy el kellene hinnem, hogy még több az idióta körülöttünk, mint hittem. Pedig alapvetően sem saccoltam a számukat kevésre.

- Tévéműsorokban voltál megmondóember, a Hír TV Szabadfogásában szerepeltél. Rendszeresen írsz publicisztikát, tárcát, blogot. Hol érdemes olvasókat keresni?

- Alapvetően nem azért csinálom ezeket, hogy becsalogassam az olvasókat a szépírói felületeimre. Nem is lehet, mert nincs átfedés. Ha annyian vennék a könyveimet, mint ahányan követték a közéleti megnyilvánulásaimat, már jól kereső bestsellerszerző lennék. A női magazinok környékén könnyebb keresni, de azt amúgy is egy irodalomra érzékenyebb réteg olvassa. Sokakat fordítottak a könyveim felé az amúgy általam remek szórakozásnak tartott magazintárcáim, ahol az írói énem egy másik formáját élhetem ki. Ami segít még, ha egy vers vagy ütős szövegrészlet egy neves előadó által felkerül a netre – ez tud hozni olvasókat. Legutóbb az első regényemet, a Maffia-klubot dolgoztam át női hangokra a nagyszerű Péterfy Borival, aki elképesztő módom lényegült át szerepről szerepre. Ez lett a Tíz kicsi díva, amire döbbenetesen jó reakciókat kapunk.

- Legutóbbi köteted tavaly jelent meg Amikor a mama lelegelte a papa haját. Történetek felnövéshez címmel. Leegyszerűsítve, a felnövésről, a gyerekkorról szól, és a szorongásról, a traumákról is. Egyszer azt mondtad, az írása közben mindig vártad, hogy kilendülj a mélypontról. Ezt a mostani „objektív” válságot hogyan élted túl?

- Munkával és sok-sok alvással, emellett napi sporttal. Míg a karantén tartott, addig is naponta beszéltem a barátaimmal, órák hosszan telefonon, gépen. Gondolatban végigjártam a sok csodás utazásom helyszínét, és megpróbáltam megtanulni főzni is – ez utóbbi kudarc lett. De befejeztem a könyv folytatását, most adtam le, ebben szerelmi történetek lesznek. Most apátiában vagyok. A pszichológusok szerint 20–21 nap alatt alakul ki egy szilárd szokás, addigra a lényünk részévé válik. Kétszer is volt idő megtanulni a karantént, beleszikkadtam, belenőttem, belekényelmesedtem. Nehéz lesz újra ritmusba kerülni, most inkább ettől félek. Meg a mérlegre állástól.

Szöveg: Szerbhorváth György; Fotók: Koronczai Endre, Nánási Virág és Legát Anna Franciska

A weboldalunkon cookie-kat használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. Részletes leírás Rendben